Forrás: 168
Óra 2005/9 – Háttér rovat |
|||||
|
|||||
Sztehlo Gáborról(1909-1974) A szabadkőműves Sztehlo Gábor evangélikus lelkészről a Gaudiopolis és a Pax
Gyermekotthon létrehozójáról, vezetőjéről a
már olvashatnak honlapunkon, a Híres szabadkőművesek alkönyvtárban valamint a
Sajtófigyelő alkönyvtárban
. Itt archíváltuk a „Sztehlo
Gábor, a szabadkőműves” című írást (Forrás: Evangélikus Élet, 2004. 27. lapszám) A
megjelenés után azonban, az Evangélikus Élet néhány olvasójában „furcsa
érzéseket keltett” Sztehlo szabadkőművessége. „Az
írást könnyelműség volt közölni”— írták http://www.evelet.hu:8080/ujsagok/evelet/archivum/2004/27/103/#refBekezdés#refBekezdés . A
következő lapszámokban azonban a szerkesztőség lényegében „megvédi” az
evangélikus pap szabadkőművességét (lásd Székely Tibor hozzászólásának
közreadását is a 2004. december 2-ai lapszámban). A
168 Óra elmúlt heti 2005/9. lapszámában Sztehlo Gábor legendás
tetteiről ír: kétezer zsidó gyereket és felnőttet mentett meg a második
világháborúban, majd több száz fős gyerekcsapatnak keresett lakhelyet 1945
tavaszán. Az írást ajánlom figyelmükbe, annak ellenére, hogy nem tesz
említést Sztehlo szabadkőművességéről. Gaudiopolis örömpolgárai A
nyilasterror idején Sztehlo Gábor evangélikus lelkész
zsidó gyerekeket mentett, '45 tavaszán a háborús árváknak gyermekotthont
alapított. A diákok létrehozták a Gaudiopolist, az
Örömvárost. A gyerekköztársaság egykori polgárai úgy vélik: az ottani
demokratikus szellemet a rendszerváltás óta sem sikerült Magyarországon
meghonosítani. Sztehlo Gábor evangélikus
lelkész a Jó Pásztor keresztény szervezet és a Nemzetközi Vöröskereszt
támogatásával kétezer zsidó gyereket és felnőttet mentett meg a második világháborúban.
A német megszállás után gyerekotthonokban, pincékben bújtatta a menekülteket.
Gyakran említette: ha túlélik a háborút, gyermekállamot alapít az árváknak. A háborút követően zsidó
védencei közül sokan hiába várták vissza szüleiket. Egyetlen támaszuk Sztehlo Gábor maradt. Budapesten a hadiárvák hontalan
csellengőként bandákba verődtek. Minden állami otthon megtelt, akit már sehol
sem tudtak befogadni, Sztehlo gondjaira bízták. A
lelkész több száz fős gyerekcsapatnak keresett lakhelyet 1945 tavaszán. A Weiss Manfréd család egyik rokona segített: zugligeti,
megüresedett villáikat ajánlotta fel a "hajléktalanoknak". A
Budakeszi út 48.-ba, a "Farkastanyára"
költöztek a nagyobb fiúk, a kisebbek a szomszédos épületekben rendezték be a
"Fecskefészket". Aztán lányok is érkeztek, végül már 700-800 főre
duzzadt a létszám. Később életrajzában írta Sztehlo,
hogy amíg a "honfoglalás" előtt zömében a zsidó értelmiség gyerekei
voltak náluk, '45 nyarára egyre több menekült katonatiszt, hivatalnok és
proletár gyereke került hozzájuk: "A magyar társadalom olvasztókohója lett
az otthon, ahol eleinte görbén nézett egymásra az elárvult zsidó és a csendőr
fia." Az ifjúsági telep tagja
lett többek között a nemesi Apor család sarja, József Attila nevelőapjának, Makai Ödönnek két fia, Szauer
Ottó, aki később Orbán Ottóként vált költővé, és Szilágyi János, aki
riporter lett. Bár a svájci és a dán vöröskereszt segített élelemmel, bútorral,
önfenntartó gyerektársadalom alakult ki a lelkész irányításával. A diákok
nemcsak tanultak ott, hanem iskolát, sportpályát építettek maguknak, gyümölcsöt
termesztettek, kézműves műhelyükben dolgoztak. Majd megalapították a Gaudiopolist, az Örömvárost. A gyerekköztársaság 1945
szeptemberében jött létre - öt hónappal megelőzve a Magyar Köztársaság
kikiáltását. Amíg Magyarországon az
önkormányzatiság csak a rendszerváltás után született meg, a Gaudiopolisban ez már '45-ben megvalósult. A köztársaság
fővárosa a Farkastanya volt, a többi épület is
városként működött, gyerek polgármesterek irányításával. A kerületeket, azaz a
hálótermeket néptribunok képviselték a minisztertanácsban. Az állam kiskorú
polgárai demokratikusan választottak maguk közül vezetőket. Népszavazással
döntöttek a miniszterelnökről és a minisztertanács tagjairól is. Sztehlo, mivel ellenzett minden tekintélyelvet, megálmodott
köztársaságában semmilyen pozíciót sem vállalt, csupán tanácsaival segítette
növendékeit. Az Örömváros kulturális
minisztere az akkor tizenöt éves Horváth Ádám volt - ma tévérendező. Így
emlékszik a lelkészre: "Világi férfi volt, joviális, jó humorú. Többször
felírták gyorshajtásért. Sosem találkoztam önzetlenebb emberrel. Mindenét
másokért áldozta, és nem kért cserébe semmit." Horváth Ádám édesanyja,
Sárközi Márta a háború után özvegyen maradt, házukat lebombázták. Az asszony a
Válasz című lap szerkesztésébe fogott, nem maradt ideje gyerekeire. Egy
ismerőse ajánlotta neki a Budakeszi úti otthont, így került Ádám, aztán öccse, Sárközi
Mátyás - jelenleg Angliában élő író - a Farkastanyára.
"Kultuszminiszterként szellemi vetélkedőket vezettem, ünnepségeket,
énekkart, könyvtárat szerveztem. De tanultam faesztergálást, villanyszerelést
is. Egyszer értelmi fogyatékos kisfiúkat irányítottak hozzánk. Sztehlo Gábor engem bízott meg a felügyeletükkel. Egyedül
kellett gondoskodnom harminc sérült kicsiről" - meséli a rendező. A Gaudiopolisban
nem volt kötelező a munka, ám az "örömpolgárok" szívesen vállalták a
feladatokat. A lelkész által készített állampolgársági könyvükben jegyezték fel
teljesítményüket, amelyért fizetést is kaptak. Pénzük a "Gapo dollár" volt, amelynek mindenkori árfolyama egy
villamosjegyet ért. A játék bankót élelmiszerre válthatták át. A gyerekek
köztársaságuk alkotmányát is rögzítették, törvénykönyvet fogalmaztak.
Rendetlenségért, késésért nyilvános dorgálás járt, viszont ki is közösíthették,
akit hazugságon vagy lopáson értek. Ám efféle "bűnökre" nemigen akadt
példa. Egyébként a Gaudiopolisnak még "állami
vicclapja" is volt: Gapo Matyi. Az evangélikus lelkész
teljes vallásszabadságot hirdetett a mikroállamban.
Istentiszteletét az hallgathatta, aki akarta.
"Vasárnapi áhítatai közvetlenül hozzánk szóltak, semmiféle egyházi
presszió nem volt bennük. Tőle tanultam, hogy nem a szavak számítanak, hanem a
tett és a szellem. A háború után visszaadta a hitemet, hogy létezik még emberi
tisztesség és szeretet" - mondja Frenkl
Róbert, a sportegyetem orvosprofesszora, a Magyarországi Evangélikus Egyház
országos felügyelője, aki 1945 nyarát töltötte a Farkastanyán.
Édesanyja kérte meg Sztehlót, fogadja be tizenegy
éves fiát, amíg valahogyan megoldja helyzetét. Frenkl
doktor említi azt is, kiváló pedagógusok dolgoztak az Örömvárosban, pezsgő
szellemi élet folyt. Bár a fiatalok közül
szinte mindenki súlyos traumákat élt át, a sebeket a közösség gyógyította.
"Nagyon szerettem ott lenni, jó barátokra találtam. Mindannyian egyenlők
voltunk, a legkisebb szava is számított. A közösségi élmény egész életemet
meghatározta" - vallja Andrási Andor, a Központi Fizikai
Kutatóintézet nyugdíjas főmunkatársa. Félárván maradt a háború után. Édesapja
nem jött vissza a Don-kanyarból, édesanyja súlyos betegen már nem tudta
nevelni. A fiú tizenkét évesen került Sztehlóhoz. A
hely szellemiségét jellemezve említi a fizikus: a Farkastanya
egyik csapatához, a "Halálfejes Lovagokhoz" tartozott. Hadat üzentek
a szomszédos Fecskefészeknek, mivel lakói ellopták a zászlójukat. A
"harcot" éjjel vívták meg, és noha az intézet pedagógusai tudtak a
hadiállapotról, a fiúk dolgaiba egyikük sem avatkozott. A Halálfejesek
foglyokat hurcoltak haza, és a tolvajokat "megbüntették": az
otthonról kapott élelmiszercsomagokból minden földi jóval ellátták őket. A Gaudiopolist
sem a magyar állam, sem az egyház nem támogatta. Bár a Nemzetközi Vöröskereszt
sokat segített, ma is rejtély, hogyan tudta a lelkész több száz gyerek
ellátását és a villák fenntartását megszervezni. "Az olyan ember, mint ő,
aki nemcsak prédikál az erkölcsről, hanem a szerint is él, mindig kilóg a
sorból. A hatalom nem tudott mit kezdeni vele, mert nem volt kommunista, az
egyházak viszont túlságosan szabadelvűnek tartották" - véli Frenkl Róbert. Még megélte, hogy 1973-ban
a Jad Vasemben a Világ
Igazai közé választották. Néhány hónappal később a postás egykori
megmentett gyerekek leveleivel kereste fel a templomkertben. Órák múlva arra
járva a kézbesítő észrevette, hogy a lelkész még mindig ott ül, mozdulatlanul,
szálfaegyenesen. De már halott volt.
Forrás: 168 Óra 2005/9 – Háttér rovat http://www.168ora.hu/article.php?id=3288 |