2004. 10. 05.

Az ember morális fejlődése a pszichológia szemszögéből

A morálról minden kornak, minden ideológiának, filozófiának és vallásnak megvan a saját véleménye. E  hatalmas irodalomnak egy kicsiny szeletét ragadom most ki a teljesség igénye nélkül. Arról fogok beszélni, hogy a pszichológia tudománya mit mond az erkölcsről. E megközelítés csak egy a sok közül, nem jobb, nem "igazabb" a többinél. Csupán egy modell a sok közül, és mint minden modell, csak részlegesen tudja leírni a valóságot, emiatt kritizálható, támadható. Meg lehet kérdőjelezni alapjaiban, például azért, mert abból indul ki, hogy az erkölcsi szabályok nem velünki születettek, hanem a szocializáció folyamata során épülnek be személyiségünkbe. Különböző teológiai és filozófiai iskolák ezt nem fogadják el, de ha most mi is ezt tesszük, és a pszichológia premisszáit elvetjük, akkor megfosztjuk magunkat attól, hogy egy sajátos modellt megismerjünk, mely vitathatatlanul sokat tud mondani az emberi lélekről.

Rajzolatomban először arra szeretnék rámutatni, hogy az egyén erkölcsi nézetei és erkölcsi viselkedése két külön kategória, mely ugyan átfedést mutat, de nem esik egybe. Velük szoros összefüggésbe hozhatók olyan fogalmak, mint a bűntudat, a szégyen, és a csábításnak való ellenállás. Ezután röviden az erkölcsi nevelés néhány kérdéséről szeretnék beszélni, majd pedig vázolnám az általam legfontosabbnak tartott két morális fejlődéselméletet. Egyik a pszichoanalítikus,  a másik a kognitív iskola modellje.

Először is azt a kérdést tenném fel, amire a pszichológia a mai napig sem tud egyértelmű választ adni, hogy mi az összefüggés az egyén morális nézetei és a morális viselkedése között. A mindennapi életben mindannyian kerülünk olyan szituációkba, mikor erkölcsi nézeteinkkel ellentétesen cselekszünk. Vajon az erkölcseinket a vallott nézeteink, vagy a cselekedeteink alapján ítéljük meg? Nyilvánvaló, hogy a morális szabályok ismeretéből nem következik azok betartása. Vannak hangoztatott erkölcsi nézeteink, és vannak énünk legmélyéből fakadó vallott erkölcsi nézeteink. E kettő nem feltétlenül fedi egymást. Az előbbit könnyen, az utóbbit nehezen hágjuk át. Azok a normák, amelyek nem épülnek be a személyiségünkbe, csupán elfogadjuk őket addig, amíg jelen van a külső kontroll, azokat nevezhetjük hangoztatott morálnak. A vallott erkölcsi szabályokat viszont külső kontroll hiányában, csupán lelkiismeretünk szavának engedelmeskedve tartjuk be. Ennek feltétele, hogy a normák belépüljenek személyiségünkbe és azokat sajátunkként éljük meg.

Morális dilemmáink és döntéseink megértésében segít két alapvető fogalom tisztázása: a bűntudat és a csábításnak való ellenállás képessége. Járjuk körül őket. Bűntudatot a gondolatban vagy cselekedetben elkövetett vétek következményeként élünk át. A bűntudat keletkezésének három kritériuma van:

Az első, hogy az adott erkölcsi szabálynak be kell épülnie a személyiségünkbe.

A második, hogy meg kell szegni ezt a szabályt.

A harmadik, hogy fel kell ismernünk az eltérést az elfogadott norma és a saját viselkedésünk között.

A bűntudat eredménye a csökkent önértékelésben mutatkozik meg, és egyfajta szorongást eredményez. Ezzel szorosan összfüggő fogalom a szégyenérzet. Ennek viszonya a bűntudattal szintén vitatott kérdés a pszichológiában. Szégyent akkor érzünk, ha egy velünk szemben támasztott követelménynek nem tudunk megfelelni, vagyis egy adott cél elérésében kudarcot vallunk. Míg a bűntudat a szabály megszegéséből adódik, és az egyén önmagával való viszonyában keletkezik, addig szégyent akkor érzünk, ha a kudarc vagy kellemetlenség mások előtt ér bennünket, vagy úgy gondoljuk, hogy mások tudomást szerezhetnek róla. Természetesen a bűntudat, a szégyen és a büntetéstől való félelem csak elméletileg válaszható külön, legtöbbször együtt éljük át őket. A morál szempontjából a bűntudat, illetve a szabályszegést megelőző előrevetített bűntudat fontos visszatartó tényező lehet, és jelentős szerepe van a személyiségfejlődésben. A szégyenérzet azonban a csökkentértékűség élménye, és káros hatású ezért az erkölcsi nevelésben súlyos hiba a szabály megszegését megszégyenítéssel büntetni.

A következő fontos fogalom a csábításnak való ellenállás képessége. Ez azt mutatja, hogy mennyire vagyunk képesek ellenállni egy vonzó, de morálisan tiltott cselekedetnek külső ellenőrzés hiányában, vagyis ha a lelepleződéstől és a következményektől nem kell tartani. Ilyen esetben csak az tud ellenállni, aki az adott erkölcsi normával azonosul, azt sajátjaként éli azt meg, tehát külső kontroll hiányában a vágyott cselekedet végrehajtását önmagának képes megtiltani. Ha a büntetéstől, lelepleződéstől való félelem tart vissza bennünket e cselekedet végrehajtásától, akkor azt mondhatjuk, hogy az adott morális szabály még nem épült be a személyiségünkbe, nem sajátunkként éljük meg, hanem külső szabályként.

A morális viselkedés előbbi két mutatója, vagyis a bűntudat és a csábításnak való ellenállás képessége alapján az erkölcsi viselkedésnek két jellemző típusát különíthetjük el. Vannak emberek, akik nagyon nehezen tudnak ellenállni a tiltott cselekvés csábításának, ebből kifolyólag sokat vívódnak és gyakran éreznek bűntudatot. A másik típus az, amelyik keményen ellenáll a kísértéseknek, de ha úgy adódik, hogy a sajátjaként elfogadott szabályt mégis megszegi, akkor vállalja a felelősséget, és alig vagy egyáltalán nem érez bűntudatot. Kétségtelenül ez utóbbi karakter előnyösebb mind mind társadalmi, mind egyéni szempontból. Vajon hogyan alakul ki a csábításnak ellenállni tudó karakter? A viselkedés-lélektani iskola kísérletekre alapozva a nevelésnek két jellemzőjében látja a választ a fenti kérdésre. Az egyik a  büntetés időzítése, a másik az úgynevezett indukciós nevelési módszer.

Aronfreed hatvanas években végzett kísérlete - amelyet azóta számos bonyolultabban megtervezett vizsgálat is igazolt - arról tanúskodik, hogy a büntetés időzítése fontos szerepet játszik a csábításnak való ellenállás képességének kialakulásában. Egyszerű késérletében a vizsgáló helyiségbe lépő gyermeknek választani kellett egyet az asztalon heverő számos játék közül, melyeknek egy része számára unalomig ismert, másik része pedig ismeretlen és izgalmas volt. A feladat látszólag az volt, hogy a kiválasztott játékról mondjon el mindent, amit tud. Nyilvánvalóan az ismeretlen és izgalmas játékok közül választott egyet a gyermek. A gyerekeket egy részének megengedték, hogy a kiválasztott játékot felvegye és néhány másodpercig a kezében tartsa, majd a kísérletvezető így szólt: „Ja, ezt tedd le, ezek a játékszerek - és az ismeretlen játékokra mutatott - a nagyobbak számára vannak itt, te ezek közül válassz!” Majd rámutatott az unalomig ismert játékokra. A gyermekek másik részének még azelőtt mondták el a fenti mondatot, hogy hozzáért volna bármelyik játékhoz. Miután a gyermek elmondta azt, amit a választott játékszerről tudott, a kísérletvezető azt mondta, hogy egy kis időre el kell mennie, addig azonban csak azokkal a játékokkal játszhat a gyerek, amelyik csoportból választott, vagyis a számára új és izgalmas játékokkal való ismerkedést nem engedélyezte. A rejtett kamerák felvételei egyértelműen azt mutatták, hogy azok, akiknek a kísérletvezető nem engedte meg, hogy hozzáérjenek az általuk választott játékszerhez, ellenállóbbak  mutatkoztak a csábítással szemben, mint azok, akik néhány másodpercig kezükben tarthatták a később tiltott játékot.

A vizsgálat arra enged tehát következtetni, hogy a morális nevelésben az a következetesség, hogy a vétek elkövetése előtt hangzik el a határozott tiltás (ami viselkedés-lélektanilag büntetésként értelmezhető) érettebb, a csábításnak ellenállóbb karakter kialakulásához vezet, mint az, ha a vétek elkövetése után következik a büntetés. E következtetéshez szorosan kapcsolódik az előbb már említett indukciós módszer, ami nem más, mint a vétek verbális értelmezése. Ez abban áll, hogy a nevelő világosan és pontosan elmagyarázza, hogy miért helytelen egy adott cselekedet, és mi az, amit az adott esetben helyette tennie kell. Miért is olyan fontos ez a látszólag magától értetődő és egyszerű dolog, és mi az összefüggés a büntetés időzítése és a vétek verbális értelmezése között? A viselkedés-lélektani modell szerint amikor a gyermek legközelebb hasonló konfliktusba kerül - azaz csábítja őt egy morálisan tiltott cselekedet - a szándék felébredésekor megjelenik a büntetéstől való félelem, amit leghatékonyabban maga a büntetés redukál. Az ilyen módszerrel nevelt gyermek a szülői magyarázathoz folyamodik, és miközben így bünteti magát - ezt nevezzük önkritikának - megszünteti a szorongását és egyben  elkerüli a tiltott cselekedetet.

Az így nevelt gyermek nemcsak a csábítással szemben ellenállóbb, de képes a szabálynak nem betűszerinti, hanem a lényegét érintő betartására. Ez pedig lehetővé teszi számára egy magasabb morális szint elérését, nevezetesen az autoritástól függetlenül megalkotott, kölcsönös egyetértésen alapuló szabályok rugalmas betartására.

Rajzolatom utolsó részében szeretnék ismertetni két morális fejlődéselméletet. Az egyik a pszichoanalítikus modell, amely nemcsak történetisége miatt fontos a pszichológiában, hanem mert a mai napig is a legátfogóbb elmélet, mely alapul és kiindulási pontul szolgál sok más iskola számára.

Freud elméletében a személyiség három összetevője az ösztön-én, az ego és a felettes-én. Ez utóbbi képviseli az egyén erkölcsi nézeteit. Az ösztön-én az egyetlen velünk született rész, mely energiájával - a libidóval - a feszültségek azonnali csökkentésére törekszik a következményekre való tekintet nélkül. Ezért azt mondjuk, hogy az ösztön-én az öröm-elv alapján működik, célja a fájdalmat kerülni, az örömöt keresni. A másik személyiség összetevő, az ego a realitás-elv alapján működik:feladata az alkalmazkodás, melyet a racionalitás segítségével próbál megvalósítani. Egy másik fontos feladata, hogy összehangolja az ösztön-én és a felettes én működését, melyek céljai és eszközei gyakran ellentétesek. A felettes én a személyiség morális összetevője, mely szigorú korlátok közé szorítja az egyén vágyait és kielégülési törekvéseit. Freud szerint a felettes-én a szülői elvárásokkal, szabályokkal és tiltásokkal való azonosulás újtán jön létre, olyan módon, hogy azok belső szabályokká és tilalmakká válnak. Egy adott személynél a felettes-én működését három dolog határozza meg. Az első a felettes-én internalizációjának, vagyis a személyiségbe való beépülésének mértéke. Ha a felettes-én nem épül be a személyiségbe, akkor a lelkiismeret hiánya lesz jellemző. Az ilyen embert csak a külső autoritás képes visszatartani az antiszociális cselekedetektől. A második jellemző a felettes-én integrációjának foka, vagyis, hogy mennyire épül be a személyiség egészébe. A jól integrált felettes-én utasításait az ego könnyen elfogadja, azok nem okoznak súlyos belső konfliktusokat. A harmadik jellemző a felettes-én érettsége. Az éretlen felettes-én a társas kapcsolatok területén jelentkező szorongásokat okozhat, ha emellett pedig gyengén internalizált, akkor dependenciára való hajlam mutatkozhat. E három jellemző különböző kombinációival írja le a pszichoanalízis a személy morális gondolkodását. Szerencsés esetben a felettes én érett, integrált és jól internalizált.

Kedves Barátaim, szeretnélek megnyugtatni Benneteket, a rajzolta nehezén túl vagyunk. A hátralévő időben a morális fejlődés kognitív elméletét szeretném összefoglalni, mely kevésbé absztrakt és könnyebben emészthető.

Lawrence Kohlberg a Harward Egyetem Pszichológiai Tanszékének professzora a hatvanas években publikálta kutatásainak eredményeit. Piaget elméletét továbbfejlesztve az erkölcsi fejlődést hat fázisra bontotta. A szakaszok időtartama egyénenként és kultúránként változó lehet, azonban egy-egy szakaszt kihagyni, átugrani nem lehet, ugyanis minden szakasz az előzőből bontakozik ki. Fontos megjegyezni, hogy egy adott fejlődési szint elérése nem azt jelenti, hogy csakis ennek megfelelő érettségű döntéseket hoz az egyén. A korábbi fázisoknak megfelelő morális csekedetek mindegyike észlelhető, hiszen a regresszió, vagyis a fejlődés korábbi szintjeihez való visszatérés általános jellemzője az emberi léleknek. Az, hogy képesek vagyunk érett döntések meghozatalára, nem feltétlenül jelenti  azt, hogy használni is fogjuk e képességünket.

Az első szintet prekonvencionális moralitás szintjének nevezi.Erre az jellemző, hogy az autoritás, vagyis a szülő által felállított szabályokat a kisgyermek elfogadja annak érdekében, hogy elkerülje a büntetést. A morális fejlődés legalacsonyabb szintjét a büntetés és engedelmesség alapján történő orientáció jellemzi. A kisgyermek követi a felnőtt parancsait, nincs saját véleménye a szabályokról, melyek mindenhatóak és megváltoztathatatlanok a szemében. Ezt követő időszakot a naiv hedonizmus jellemzi: a szabálykövetés a jutalom elnyerése és a vágyak kielégítése érdekében történik. A fejlődés ezen stádiumában egy cselekedet morális megítélése a végeredménytől függ, a cselekvő szándéka még indifferens.

A második szint a kovencionális moralitás szintje, amikor is a szabálykövetés a dicséret elnyerése érdekében történik. Jellemzője a szabályok tisztelete, melyeknek megszegése nem okoz bűntudatot, ha nem derül fény a vétekre. Kohlberg ezt a "jó kisfiú / jó kislány" orientációnak nevezi. Ez a konvencionális moralitás első szintje. Alapelve úgy szól, hogy "morális viselkedés az, melynek örülnek mások". Egy cselekedet erkölcsi megítélése a ekkor már a cselekvő szándékától függ. A szabályok még az autoritáshoz kapcsolódnak. Eleinte ha a szülő nincs jelen, akkor a gyermek számára a szabályok sincsenek jelen. Ez az autoritást és szociális rendet fenntartó moralitás időszakat. A gyermek megtanulja, hogy a normák a rend fenntartását szolgálják, és általánosak, mindenkinek be kell tartani azokat. Rájön arra, hogy a szabályok az emberi kapcsolatokat szabályozzák, és megtanulja a kortárs kapcsolataiban érvényesíteni őket. Ekkor a viselkedés a szerint jó vagy morális, hogy mennyire felel meg a szociális rend fenntartását szolgáló szabályoknak. Már nem egyszerűen átveszi a szabályokat a tekintély személyektől, hanem képes másokkal közösen meggalkotni azokat. A szabályok érvényességének elismerése elsősorban a kölcsönös egyetértésen, megegyezésen alapul, vagyis megváltoztatható.

A harmadik szintet Kohlberg a posztkonvencionális moralitás szintjének nevezi. Az erkölcsi normák ekkorra már teljesen belépültek a személyiségbe, és jelentős részben vagy teljesen függetlenk a külső autoritástól. Ezen a fejlődési szinten morálisan elfogadott cselekedetek azok, melyek a többség akaratát fejezik ki, ezért ezt a szintet az egyéni jogok és a demokratikusan elfogadott törvények moralitásának nevezhetjük.

Végül elérkeztünk az utolsó lépcsőfokra, melyet a lelkiismeret individuális elveinek moralitása jellemez. Ez az erkölcsi gondolkodás legmagasabb szintje, az egyén ilyenkor a saját lelkiismeretének etikai elvei alapján ítéli meg a rosszat és a jót. "Az én vezérem bensőmből vezérel!" mondja József Attila.

Végezetül egy idézetet szeretnék felolvasni Szabadkőműves káté-ból. E sorok csodálatos szépséggel írják le azt, amihez a pszichológiai fogalmi eszköztára már kevés. Dr. Kőhegyi Lajos tesvérünk szerint méltó a szabadkőművességre az, "... akinek van szíve és esze, ki önmagában nagy, kit a szerencse el nem vakít, kiben van érzék az emberi jogok, szánalom az ember gyöngéi iránt, ki szeretettel szabadítja fel az előítéletek rabszolgáit, jót tesz, csöndben s nem a világ dícséretéért, de mert érzése így parancsolja s kötelességét teljesíteni neki öröm, ki nem kérdez, hogy ez keresztény avagy pogány, muzulmán-e avagy zsidó, de tanácsol és segít, mert valamennyi ember testvér. Ki nem tekint le büszkén a szegényre, és nem néz fel félénken a hatalmasra, ki azt a kevés virágot, mi útjában terem hálás szívvel tépi le, és a kevésből, mit a sors neki juttatott, másnak is ad és mást is boldogít. "

Iván Norbert

Vissza