2008. december 12-én

Kard eszköz szimbólum

Főm.:-tv.:, Ttv-ek!!!

Rajzolatomban az ellentétek fényében szeretnék bemutatni egy tárgyat két teljesen eltérő kultúra, nézőpont, illetve szellemi tartalom szempontjából. Itt, mondandóm legelején szeretném leszögezni, hogy a pillanatnyi állapotot szeretném vázlatosan ismertetni. Lényeges tudni, hogy a későbbiekben ismertetett elvek, szimbolikus és egyéb tartalmak az Európai környezetben is részben jelen voltak a középkorban. Azonban valamikor a felvilágosodás során részben szép lassan eltűntek a múlt homályában. Ezzel szemben a keleti kultúrák képesek voltak szellemi múltjuk megőrzésére.

Már a fémekkel jelzett korok előtt is az ember által használt egyik legfontosabb tárgy, az akkor még fából készült kard volt. Mindig is az úgynevezett alapfegyverek közé tartozott, és a lőfegyverek megjelenése után is sokáig az egyik legtöbbre becsült, és használt, szellemi, erkölcsi, pedagógiai, és természetesen harci tartalommal bíró tárgy volt. A kard a legtöbb kultúrában, a fegyverek között mindenképp, de volt, hogy minden eszköz előtt az első helyre került. Egyes időszakokban a rituális öngyilkosságokra, vagy éppen a kivégzésekre nem véletlen került sor karddal. Visszatekinthetünk akár a Római birodalom ifjabb Catójára, vagy akár a pl. keleti kultúrákra, az európai nemesekre, vagy egyéb kiemelt kasztok, társadalmi rétegek előjogaira. Sok esetben csak a kiemeltek élhettek a penge általi halál lehetőségével, míg a többi halálnem a legnagyobb szégyennek, vagy épp büntetésnek számított. A kard viselése a XVIII. sz. óta a katonatisztek előjoga. Még ma is, a díszszázadok tisztjei kardot viselnek.

Népek eredetét is gyakran visszavezetik a kardra. A Japán szigeteket egyes források szerint az istenek úgy teremtették, hogy lándzsájukat, máshol kardjukat a tengerbe mártva, majd abból kiemelve néhány csepp lehullott, és ezekből született meg a Japán szigetvilág. De ugyanígy a germán mondavilágban is megjelenik a kard, valamint a kovács, mint motívum.

Az Európai, illetve a kisázsiai kardokra most nem térnék ki, mivel ezekről, lévén, hogy földrajzilag közelebb állnak hozzánk, szinte minden fontosat tud az átlagműveltséggel rendelkező ember. Lényeges, hogy készítésüket pusztán a racionalista szemlélet jegyében végezték, a körülötte kialakult vívóiskolákban a szellemi tényező pedig elhanyagolható szerepet töltött be. Ennek megfelelően minimálisan töltötték meg belső, tanító jellegű tartalommal. Talán az egyetlen pozitív erkölcsi elv, mely általánosságban nem a nagy tömegek elve volt, a ne tapadjon kardodhoz becstelenség, vagy ártatlan vér. Ám ezt a hozzáállást csupán csak néhány lovagi rend tanúsította, tartotta magára nézve kötelező érvényűnek. Itt jegyezném meg, hogy természetesen nálunk is készültek jó minőségű kardok, és a kard fontosságát, becsben tartását jelzi az a tény, hogy például a templomos lovagrend tagjainak sírkövére nem azok nevét, hanem kardjuknak körvonalát vésték fel.

Tehát most elsősorban a Japán kardokkal fogok foglalkozni.

Japánban a legelső, használat, funkció szempontjából egyértelműen kardnak nevezhető alkotásokat fából készítették. Ennek az alapanyagnak hatékonyságát bizonyítja az a tény, hogy még az ezerhatszázas években is a híres vívó, Mijamoto Muszashi egy legendás párbajában, egy általa faragott fakarddal sebesítette meg halálosan ellenfelét. Zárójelben szeretném megjegyezni, hogy körülményeit, menetét tekintve ez a párbaj meglepően hasonlít Arany János Toldijának szigeti párbajához, a Cseh vitézzel. Hogy lehetett még ebben az időszakban is hatékony fegyver egy fakard, mikor már kiváló minőségű acélokat gyártottak, sőt, a lőpor alkalmazására is nem sokkal ezután ipari méretekben került sor - már Európában is? Itt, rajzolatom legelején felmerül a tény, hogy mikor kimondjuk azt a szót, hogy kard, sokkal, de sokkal többről beszélünk, mint egy különböző eljárásokkal, acélból készült termékről. A kard, mint fegyver, kialakulásakor, mikor még tulajdonképp botként használták, több kultúrában megtöltötték azzal a tartalommal, hogy ez pusztán csak egy végtagunk, konkrétabban a karunk meghosszabbítása. Ebből egyenesen következik, hogy amennyiben valaki megfelelően tudja koordinálni, mozgatni a karját, akkor a nevezett eszközzel is ügyesen kellene bánnia. Elvileg. Gyakorlatilag ez azonban nem minden esetben igaz. Tudniillik egy fizikailag egészséges, de szellemileg, mentálisan rendezetlen állapotban lévő személynél, az idézőjelbe téve rendezettebb háttérrel rendelkező vívó esélyesebb a győzelemre. Tehát, mivel a kard testünk meghosszabbítása, így annak használata belsőnket is visszatükrözi. Erre a két szóra, hogy győzelem, és tükör, később még visszatérek. Lássunk egy legendás, megtörtént példát, a harcban a másik fél belső rezdüléseinek érzékelhetőségéről. Két küzdő állt fel egymással szemben. Előírásszerűen köszöntötték egymást, majd mindketten felvették saját vívóiskolájuknak megfelelő alapállást. A kívülállók szemszögéből percekig nem történt semmi. Majd hirtelen az egyik vívó leeresztette kardját, majd csak ennyit mondott: Győztél.

Néhány szót a kardokról, készítésükről. A minőségi kardok készítése minden korban, és területen bizonyos szintű titoktartás, esetenként misztifikáció övezte. Elég, ha a Damaszkuszi, vagy Toledói pengékre gondolunk. A Japán kardok, bár földrajzilag, kultúrában, és időben távol állnak tőlünk, mégis ismertek hazánkban is. Sajnos nem elég az idő, hogy a különböző kardok készítési eljárásait összevessük, most csak a szellemi, tartalmi hátterüket hasonlíthatjuk össze. Azonban néhány mondatot szükséges ejtenünk a készítésükről, a továbbiak könnyebb megértéséhez. A középkori Japánban a nem megfelelő minőségű vasérc, és az emiatt kezdetben silány minőségű kardok végett alakult ki a pengék készítésének sajátos jellege. Az Európai készítési metódustól eltérően itt nem csak a technológia, hanem készítőjének mentális felkészültsége is lényeges volt. A technológia viszonylag egyszerű. A fémet izzítják, folyamatosan hajtogatják, melyet állandó edzés kísért, így több rétegű penge került kialakítása. Általában a belső magra egy, vagy két külső réteg került. Ennyit érdemes szűken tudni a fizikai területről. És most jöjjenek a szellemi tudnivalók. Előzetesként: egy kardkovács életében tíz-húsz jó minőségű kardnál többet nem készített. Készült több is, azonban ezek, amennyiben nem megfelelő minőségűnek ítélték, megsemmisítésre kerültek. A kardkovács, mielőtt elkezdett dolgozni, rituálisan felkészült a munkára. Amennyiben úgy ítélte meg, hogy nem alkalmas az adott időpont, vagy mentálisan nem sikerült felkészülnie, akkor nem dolgozott! A munka megkezdése előtt, és akár még az alatti időszakban is teljesen természetes volt a rituális mosdás mellett, a folyamatos ima, meghatározott étkezés, valamint a cölibátus különböző formái, és szintjei. Tehát lényeges volt a teljesen tiszta, nyugodt, rezzenéstelen belső és külső a munka ideje alatt.

Viszont amennyiben a fentiek igazak, akkor semmi sem vonta el a kovács figyelmét, így fizikai, szellemi kapacitását maximálisan kihasználva csak a tevékenységre tudott koncentrálni és tökéletes minőséget produkálni. Amennyiben mégsem sikerült az igazit előállítani, nos abban az esetben nem engedhette meg magának a nem megfelelő minőség értékesítését. Itt szükséges megemlítenem, hogy a Japán kardkovácsok a mai napig élő nemzeti kincsek, mintegy védelem alatt állnak.

A nyersanyagokról. Mint már említettem, a középkori Japánban nemigen juthattak jó minőségű vasérchez. Ezért évszázados tapasztalatokkal az egyéb hozzávalók begyűjtésénél is igyekeztek a tökéletességre. Így az év egy részében például a kardkészítő mester az erdőt járta, a megfelelő fa, vagy éppen az edzésnél használatos agyag kiválasztása végett. Végezetül a kialakult készítési receptúrákat, eljárásokat, adatokat titokban tartották. A készítési titkokról képet alkothat az a történet, mikor is egy vendég óvatlanul belemártotta a kezét az edzéshez használatos vízbe, annak hőfokát megállapítandó, azt a kovács gondolkodás nélkül vágta le-a félig kész, még izzó pengével.

Miután elkészült a penge, átadták a csiszolónak, utána pedig felszerelték rá a markolatot, kézvédőt, és egyéb szerelékeket. A mester a pengére, annak markolat alá kerülő részére bevéste kézjegyét, esetenként pedig imákat, mondásokat is.

A kész kardok minőségét ezek után tesztelték, holttesteken, vagy elitélt bűnözőkön. A tesztvágásokra nem feltétlen a leendő tulajdonost kérték meg, hanem valamely más híres vívómestert, vagy iskola vezetőjét. Egy ilyen kard azután évszázadokig maradt egy–egy család birtokában. Így értékük felbecsülhetetlen-még a mai nap is! Természetesen nem minden penge volt ilyen jó minőségű, illetve precíz készítésű. Nagyobb csaták után a harcmezőt elborították a silány minőségű, törött tömegkardok. De még azok is abban lényegesen különböztek Európai társaiktól, hogy míg nálunk gépiesen, szinte középkori gyártószalag jelleggel készültek a kardok, addig Japánban minden kardnak hihetetlen precizitással, és különleges koncentrációval végezték kialakítását. Mondhatjuk úgy is, hogy minden kardot úgy készített a kardkovács, mintha az-az egy lenne életében az első, és az utolsó is.

Most, az úgymond fizikai jellegű bevezetés után rátérnék a szellemi háttérre.

Mindenképp szükséges egy tárgyat, szimbólumot több aspektusból is megvizsgálni. Az emberek nagy része hajlamos arra, hogy pusztán csupán a saját nézőpontjából vizsgálja meg a különböző jelenségeket, tárgyakat. A nézőpontot viszont a közvetlen és közvetett környezete, ezeknek különböző beállítottságai, alapelvei, történelme, és sok más egyéb körülmény befolyásolja. Adott kultúr környezetben egy bizonyos szimbólum, jel, vagy akár tárgy is más és más tartalommal bír. Egyszerű példa erre a kígyó, mint élőlény, mint szimbólum. Mint élőlény, egyszerre lehet egy mérgező, de viszont –gondolok a gyógyszeriparra- egy gyógyításra alkalmas anyaggal rendelkező állat. Szimbólum tekintetében egyes keleti kultúrákban a bölcsesség, a –pozitív értelembe vett- ravaszság jelképe. Ugyanakkor az európai kultúr környezetben kifejezetten negatív tartalommal bír. A bűn, a sötétség szimbóluma. Paradox módon a patikák jelzése a kehelyre tekeredő kígyó-mely a Sumér hitvilágból származik. Ott, mint gyógyító-óvó sumér sárkánykígyót találjuk. Kivételként nyugatról a germán mitológiát hozhatjuk fel: a saját farkába harapó kígyó a végtelenség szimbóluma volt.

Ugyanez a helyzet előadásom témájával: a karddal. Európa nagy részén a kívülálló jelenleg két véleményt ismételget, melyek gyakran fedik egymást. Az első, hogy a kard egy gyönyörű eszköz. A második, hogy egy iszonyatos gyilkos fegyver. Nem bírhat pozitív tartalommal, mert eredeténél, funkciójánál fogva rossz, mivel az emberi élet kioltására alkalmas, és csak arra alkalmas eszköz.

Amennyiben a történelmi hátterét vizsgáljuk meg, az azokat használó, és nagyon gyakran családon belül örökölt kardokat a következő tartalommal adták tovább a családfők örököseiknek:

Európai felfogás: ez a kard a tied/enyém. Gyarapítanom, - gyarapítanod kell az ősi birtokot, ellenségeimet legyőzni, terjeszkedni, vagyonosodni.

Japán felfogás: ez a kard a családé (lényeges kiemelni, nem a tied!), védd meg vele hűbérurunkat, becsületedet, családunkat, a családi birtokot.

Fontos különbségek az európai és japán elvekben: Japánban –elvileg- a klán, a hűbérúr védelme volt a legfontosabb. Ezután jött a becsület-szinte bármi áron. A becsület elvesztése, sőt, bármely elkövetett hiba nem csak az adott személyt és közvetlen családját érintette, hanem az egész családjának a kollektív büntetést helyezte kilátásba, mivel a kollektív felelősség elve szerint mindenkinek felelnie kellett a család bármely tagjának tettéért, illetve becsületük elvesztéséért. Természetesen itt sem mindenki így állt hozzá. De az igen mélyen besulykolt elvek, tradíciók, erkölcsi hozzáállás miatt relatív ritkák voltak a kivételek.

Európában azonban csak egyes lovagi rendeknél voltak hasonló erkölcsi értékek. A nagy tömegek azonban nem, vagy igen ritkán tudták ezeket teljesen magukévá tenni ezen elveket. A többség szemében egy kard tartalmi jelentősége csak a családi örökség fogalmából állt.

A leglényegesebb különbség azonban a Japán kultúrában az európaihoz képest, a kard tényleges funkciója, szimbolikus jelentősége volt. Nem, mint gyilkos fegyverre tekintettek. Itt rögtön szükséges ezt a súlyos téveszmét eloszlatni. Néhány mondás segítségével, és rövid magyarázatával kívánok erre az eltérő szellemi és szimbolikus tartalomra rávilágítani.

Van egy igen közismert japán mondás: a kardom a lelkem. Nos, az átlag Európai ember csupán a szavakat olvassa, hallja, érti, és értelmezi. A mögöttes tartalmat már nem. Ez a kifejezés igazából a kultúrák különbségéből adódó, szavakkal ki nem fejezhető minősítő jelző. Leginkább talán így lehetne körülírni: a kardom egy nagyon személyes tárgy, melytől az életem, és a becsületem is függ. Ezért nem engedem meg senkinek, hogy a közelébe kerüljön. Durva hasonlattal: a fogkefémet sem adom oda senkinek, az enyém, a fogaim egészsége tőle függ. Csak az tekintheti meg a pengét, aki hozzám közel áll, megbízom benne, és megengedem számára. És még ebben az esetben is, a pengét tilos volt kihúzni a tokból, és megérinteni még annyira sem volt lehetséges. A kard tokból való elővétele, annak kötelező használatát vonta maga után. Mondhatni, hogy feleslegesen, ki vagyok én jelleggel nem hadonásztak vele

A következő: a kard, mint fegyver. A fegyver kifejezést is mindenképp fontos tisztázni. A tárgyat az ember, a tárgy használója teszi fegyverré. Sarkosítva: bármi lehet fegyver hozzáértő kézben. Egy toll, írógép, üveg… Azonban a legjobb fegyvernek szánt tárgy is értéktelen, sőt önveszélyes is lehet, hozzá nem értő kézben. Tehát tulajdonképp az ember belső tartalma, szellemisége, hozzáállása, reakciói tesznek egy tárgyat alkalmassá arra, hogy fegyver legyen. És igazából soha nem mi döntjük el, hogy a következő pillanatban egy tárgyat fegyverként, vagy tárgyként használunk. Nos, tehát fegyver, vagy tárgy? Attól függ, hogy bennünk, általunk mivé válik, mivel a bensőnket tükrözi vissza.

És mi a kard funkciója? Következzen az Európai hozzáállástól eltérő leglényegesebb különbség: Az életet adó kard kifejezés. Szó szerint: a kard mely életet ad. Mikor először hallottam ezt a kifejezést, racionális énem rögtön megkérdőjelezte a másik fél szellemi képességeit. Egy fegyver, mely életet ad? Nos, egyszerű a magyarázat. Megint csak azt látjuk, amit látni akarunk, vagy tudunk. A válasz, annak megértése ismét belsőnkben dől el. Nem pusztán csak egy gyilkolásra alkalmas eszközről van szó. Csak épp el kell vonatkoztatni az európai felfogástól, változtatni kell nézőpontunkon. Gondoljunk arra, hogy amennyiben erős pozitív erkölcsi elvek vezérlik életünket, akkor az a penge csak akkor kerül elő a tokjából, ha valóban elő kell kerülnie. És akkor valóban életet ad. Racionális példa: egy bűnözőt tesz ártalmatlanná, vagy védteleneket véd meg a penge tulajdonosa. Ebben az esetben, amennyiben bele tudjuk képzelni magunkat a másik fél helyébe, már úgy éljük meg a történteket, hogy lehet, egy életet kioltott a fegyver, azonban többet megmentett a pillanatnyi haláltól, tehát életet adott nekik. De életet, teljes életet nekünk is adhat, egyéb aspektusból. Egy újabb kifejezés a keleti harcművészetekhez, és természetesen a kardhoz kapcsolandó:

A kard mind két végén egy személy áll.

Dőljünk most egy pillanatra hátra, hunyjuk be szemünket, és gondolkozzunk el a következőn. Egy tükörrel szemben állunk, így saját magunkat látjuk. De most a tükörképpel ellentétben, hús-vér valónkat. Képzeljünk a kezünkbe a számunkra legrettenetesebb fegyvert. Merüljünk el egy pillanatra bensőnkben, és gondoljunk egy rossz tulajdonságunkra, mellyel tisztában vagyunk. És most érezzük, ahogy magunkat, a számunkra negatív tulajdonságainkkal, félelmeinkkel együtt legyőzzük. Természetesen ez nem fizikai pusztítást jelent. Nem csak kívül, hanem belül is szüntelen változik, és tud változni az ember. Ebben pedig a kard, most már, mint szimbólum, a segítségünkre van. Nézzünk egy nyugati gondolkodót erről.

„Rossz-hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket. Bármily ártalmas, beteg, rosszindulatú hajlamra bukkansz: ne feledd, hogy akárminek csak az állapota lehet rossz, de nem az alaptermészete.”

Most visszatérnék előadásom elején elhangzottakra, pontosan arra, hogy a kard használata közben képet kaphatunk annak használója szellemiségéről, mentális állapotáról.

Vágd le önmagad. Ezen filozófiai gondolkodásmódnak nem pusztán csak a másik legyőzése szellemi „technikáink” által, hanem tulajdon szellemünk, lelkünk nevelése, képletesen szólva legyőzése is. Ehhez viszont nagyon fontos a halál elfogadása! Miért? Ez a cél Európai kultúránkban teljesen félreértett. Nem a halál imádata, vagy a fanatizmus, esetleg az esztelen gyilkolás, vagy öngyilkosság a cél. Nem. Az ember önkéntelenül fél az ismeretlentől. A halál az első ebben a sorban. Ez befolyásolja, gondolkodásunkat, cselekedeteinket. Ha másként nem, hát tudat alatt. Így nem minden esetben, minden pillanatban tudunk feladatainkra, munkánkra koncentrálni. És így természetesen nem tudunk teljes életet élni - vagy épp bensőnket csiszolni. Ha azonban el tudjuk fogadni a halál gondolatát, akkor veszélytelennek, nem ismeretlennek látjuk az egyik legnagyobb, sőt, igazából egyetlen félelmünk forrását. Ebben az esetben pedig a többi, mindennapi félelmeink, az egyéb kihívások már nem is jelentenek problémát. Így az adott feladat megoldása is jelentősen könnyebb, rövidebb lehet. Ilyenkor szabadul fel elménk, tudatunk tiszta, nem terhelik felesleges gondolatok, és így teljesen feladatainkra tudunk koncentrálni. Ez a hozzáállás nem csak a kardvívó technikák tökéletesítésénél vált be. A mindennapi életben is igen hasznos lehet. És még egy igen fontos dolog. Teljes életet tudunk élni. Régi, szintén félreértett mondás, bár már ez nem közvetlen a kardhoz, hanem a témához kapcsolódva: Minden reggel úgy kelj fel, mintha az utolsó napod lenne! Ennél életigenlőbb mondatot nem nagyon ismerek. Ha így teszünk, akkor mindig, tudatosan ott leszünk, bármit is teszünk. Nem szaladnak el a pillanatok, észre vesszük az igazán arra érdemeset, a szépet, a fontosat, valamint bölcsebben tudunk dönteni. És mindig a lényegre, lényegesre tudunk koncentrálni. Visszatérve kiindulási pontunkhoz: így adhat egy kard szimbolikus értelemben teljes életet. És még egyszer: életet ad…

Rövid tanmese:

-Ha éhes vagyok, eszem – ha álmos vagyok, alszom.

-Hát nem ezt tesszük mindnyájan?

-Nem bizony.

-Miért nem?

-Ha esztek, közben száz dolgon jár az eszetek, és ha aludni tértek, ezer gondolattól terhes az elmétek…..hát ezért nem.

Ha ezer dolog van bennünk, nem fogunk tudni a lényegre koncentrálni…

Eljutottunk az utolsó kifejezéshez: a hüvelyben lévő karddal győzni.

Bármely furcsa, az emberi élet a középkori Japán harcos kasztjának, a szamurájoknak egyszerre volt értéktelen, és rendkívül értékes. Így az egyik alapelv szerint az igazi győzelmet akkor érjük el, ha úgy győzünk, hogy nem kerül elő a penge. Ebben az esetben emberi életben nem esik kár, viszont sokkal valószínűbb, hogy mindkét fél szellemi fejlődésen megy keresztül. A vesztes szembesül hibáival, gondolkodásra serkenti a vereség, miben szükséges fejlődnie, hol tart mentális fejlődésében. A győztes pedig finomítja, csiszolgatja szellemi, és fizikai technikáját. Erről már halhattunk példát.

Kedves Ttv.:-ek!

Rajzolatomban a teljesség igénye nélkül törekedtem bemutatni, hogy egy, a kultúránkban gyilkos fegyverként beskatulyázott tárgy más, a miénktől eltérő kultúrában miként lehet az önnemesítés, a szellem, személyiség fejlesztésének eszköze. Elég, ha pusztán elhagyjuk sablonos beidegződéseinket, előítéleteinket, és elménket képessé, nyitottá tesszük a számunkra esetleg idegen, nem szimpatikus elvek, nézetek befogadására. Természetesen egy mindent átfogó, bemutató ismertetés órák hosszába nyúlna. Szólottam.