Forrás: Várad 2004. 2. lapszám
http://www.varad.ro/varad/v42/index.html

Kupán Árpád:

Az erdélyi magyar szabadkőművesség története a két világháború közötti időktől napjainkig

Az első világháború végén bekövetkezett politikai változások új fejezetet nyitottak a Romániához került magyar páholyok történetében is. 16 páholy és 4 szabadkőműves kör szakadt el a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholytól, s maradt ez által főhatóság nélkül. Ezek a következők voltak, a székhelyük, nevük s alapítási évük felsorolásával:

1. Arad: Összetartás, 1888

2. Brassó: Három oszlop, 1877

3. Brassó: Pannónia, 1889

4. Déva: Hunyad, 1911

5. Karánsebes: Oriens, 1912

6. Kolozsvár: Unió, 1886

7. Lugos: Dél, 1918

8. Marosvásárhely: Bethlen Gábor, 1915

9. Máramarossziget: Tisza, 1911

10. Medgyes: Oszlop, 1890

11. Nagyvárad: László király, 1876

12. Nagyvárad: Bihar, 1913

13. Petrozsény: Zsilvölgy, 1909

14. Sepsiszentgyörgy: Siculia, 1892

15. Szatmárnémeti: Kölcsey Ferenc, 1913

16. Temesvár: Bánát (előbb Losonczy), 1891

Szabadkőműves körök:

1. Dés: II. Rákóczi Ferenc

2. Orsova: Vaskapu

3. Székelyudvarhely: Darwin

4. Zilah: Wesselényi1

A páholyok élete már a háború utolsó hónapjaiban lehetetlenné vált az általános gyűléstilalom miatt. Az 1919. március 21-én hatalomra került kommunisták rendeletileg függesztették fel a szabadkőműves páholyok működését, éppen úgy, mint a többi egyesületét is. (Landler Jenő belügyi népbiztos azzal indokolta döntését, hogy ezek potenciálisan az ellenforradalmi szervezkedés bázisául szolgálhatnak. Ugyanakkor a Forradalmi Kormányzótanácsban hat népbiztos szabadkőműves volt: dr. Ágoston Péter a nagyváradi Bihar páholy alapító főmestere, külügyi, majd igazságügyi népbiztos, Kunfi Zsigmond közoktatási népbiztos, Pogány József hadügyi, majd külügyi, végül közoktatásügyi népbiztos, dr. Ládai István igazságügyi népbiztos, Rónai Zoltán igazságügyi népbiztos, Varga Jenő pénzügyi és szociális termelési népbiztos.).2

A Tanácsköztársaság Erdélyben csak rövid ideig tartott, utána viszont következett a román csapatok bevonulása, rendkívüli állapot bevezetése, az összejövetelek tiltása, az ismert szabadkőműves vezetők zaklatása, a páholyházak kisajátítása.

Dr. Grósz Menyhért, a László király páholy főmestere így számol be ezekről az eseményekről a magyarországi nagymesternek küldött levelében: „A román megszállás utáni első napokban a főmestert a katonai térparancsnokság megidézte, mert jelentések érkeztek be hozzá a biztosságot megközelítő valószínűséggel a klerikálisok részéről, hogy a főmester a kommunizmus uralmában tevékenykedett. Alig igazolta magát ebben az irányban, rövidesen újabban előállíttatott a térparancsnoksághoz, azzal vádolva, hogy a páholy helyiségében a magyar ügyvédek gyűlést tartottak. Ugyanakkor a térparancsnok elrendelte a páholy irat- és könyvtárának átkutatását, bizonyára kommunista iratok és nyomtatványok után. E vizsgálat nemleges eredménnyel végződött. A több évre visszamenő bekötött jegyzőkönyveket megsemmisítettem, mert különösen október óta [1918] egyes felszólalások, melyeket a jegyzőkönyv híven adott vissza, túl radikális színezetűek voltak, s noha a felszólalások törpe kisebbséget képeztek, félő volt, hogy egyrészt a rosszakarat az egész páholyt a kommunistaság vádjával illetheti, másrészt a felszólalókat meg akartuk kímélni az internálástól, amint hogyis mindazokat, akik a mozgalomban résztvettek, internálták is.

Persze az épületünket [a páholyházat] rekvirálták is, előbb a katonaság, később a csendőrség számára…”3

Hasonló zaklatásoknak, vádaskodásoknak voltak kitéve a többi magyar páholy vezető tisztségviselői és aktív tagjai. De ennél is nagyobb veszélyt jelentett az, hogy meg akarták szüntetni a magyar nyelvű páholymunkát, és a román nyelvhasználatot akarták kötelezővé tenni. Ez nem csupán a román állami hatóságok törekvése volt, de erre törekedtek a román szabadkőműves testvérek is, akik úgy akarták a maguk fennhatósága alá venni a magyar páholyokat, hogy teljesen felszámolják azok magyar identitását. Bonyolította a helyzetet az a körülmény is, hogy a háború utáni Romániában más rítusú és irányultságú páholyok alakultak, mint amilyenek az erdélyi magyar páholyok voltak. „Érthető, tehát, ha ezen törekvések ellen az erdélyi magyar szabadkőművesek két ok miatt is hevesen tiltakoztak – írja L. Nagy Zsuzsa A magyarországi és erdélyi szabadkőművesség kapcsolatai a két világháború között című tanulmányában. – Az eljárás teljes mértékben ellentétes volt a szabadkőművesség egyetemes alapelveivel s a többi utódállam gyakorlatával. Megsértette azt a szerződést, amelyet a román kormány 1919-ben – igaz, vonakodva – aláírt, s amely a nemzeti kisebbségek jogait, köztük a nyelvhasználatét is biztosította. Az 1919. nyár végére kialakult helyzet olyan súlyossá vált, hogy a kolozsvári Unió páholy szeptember 10-én memorandumot szerkesztett Vészkiáltás Erdély szívéből címmel, s azt, védelmet kérve, eljuttatta a berlini, párizsi, londoni, római és New York-i nagypáholyokhoz."4

Bizonyára ennek eredményeként „a román kormány engedélyezi a magyar páholyok működését, csak a hadi zónának számító aradi, temesvári, nagyváradi, szatmári, máramarosszigeti páholyok minden egyes munkát külön be kell jelentsenek a katonai és polgári hatóságoknak, míg a kolozsvári, brassói, sepsiszentgyörgyi, marosvásárhelyi stb. páholyok egyszerű előzetes bejelentés után zavartalanul tarthatják munkájukat”5

Ebben az időben a román szabadkőművesség rendkívül megosztott volt, három különböző irányultságú csoport létezett, s mindegyik megpróbálta megszerezni a kizárólagos vezetést a maga számára. Csupán egy dologban volt köztük hasonlóság, mindegyik a maga főhatósága alá akarta vonni az erdélyi magyar páholyokat.

A legerősebb csoportosulás vezetői, Ion Pangal és Ulic 1921-ben létrehozták a Nagypáholyt és a Legfelső Tanácsot (Mare Lojă şi Suprem Consiliu), így Ion Pangal két tisztséget töltött be egy időben: Suveran Mare Comandor és Mare Maestru. Ezt a külföldi főhatóságok nem ismerték el, ezért kénytelenek voltak feloszlatni a Legfelsőbb Tanácsot és 1922-ben felvették a Románia Nemzeti Nagypáholya (Marea Lojă Naţională a României) nevet; s a Francia Nagypáholy pátensét is elnyerték.

E késői elismerés ellenére továbbra is zavaros volt a szabadkőművesség helyzete Romániában. 1922-ben Ossian Lang, a New York-i Nagypáholy vezető személyisége Bukarestbe megy, az ottani két amerikai irányultságú román páholyt, a Loja Românăt és Loja Redeşteptaret a New York-i Nagypáholy védelme alá helyezi, s létrehozza a Marea Lojă Americană din România elnevezésű nagypáholyt. (Amerikai Nagypáholy Romániában).

A harmadik csoportosulás vezetője, Sterea a párizsi Grand Orient főhatósága alatt hozott létre egy nagypáholyt Marele Orient al României – Románia Nagy Oriense – címmel, amit az olasz Nagy Oriens is támogatott.6

Először az Ossian Lang által szervezett Marea Lojă Americană din România próbálta az erdélyi páholyokat megszerezni, s ehhez a kolozsvári Unió páholy vezetőinek egy csoportját is megnyerte. A kérdés eldöntésére 1923. április 29-én a magyar páholyok Brassóban kongresszust hívtak össze. Mikor kiderült, hogy az ó-romániai páholyok egymással rivalizálva csak az erdélyi páholyok megszerzésére törekednek, a kongresszus elhatározta:

1. az erdélyi 18 páholy Nagypáholyba tömörül Romániai Szimbolikus Nagypáholy néven, Brassó ideiglenes székhellyel.

2. megválasztottak egy hét tagból álló, Szövetségtanácsnak nevezett bizottságot, ez feladatul kapta, hogy dolgozza ki az Alkotmányt és az ügyrendet, hagyassa jóvá az államhatalommal, majd hívja össze a Romániai Szimbolikus Nagypáholy nagygyűlését.

1924. július 30-án Brassóban összegyűlt a Nagygyűlés, mely három helyettes nagymestert választott, Olteanut és Servatius Lajost Brassóból, Deutsch Andort Aradról. A nagymesteri széket betöltetlenül hagyták. Ugyanakkor megválasztották a Nagypáholy tisztikarát és a Szövetségtanácsot is.

1924. szeptember 27-én a brassói törvényszék a G. 94–1924. számú határozatával elismeri a Romániai Szimbolikus Nagypáholyt összes páholyaival és fiókjaival (köreivel) együtt, s azokat teljes jogú jogi személyeknek nyilvánítja.

1925. március 31-én a Belügyminiszter a 30833. számú leiratával jóváhagyta a Nagypáholy Alkotmányát és ügyrendjét.7

Történt mindez annak ellenére, hogy az ó-romániai szabadkőműves vezetők nyílt támadást intéztek az erdélyiek ellen, súlyos vádakkal illetve őket. 1924. március 31-én Sterea mérnök, a Román Oriens vezetője egy Bulletint tesz közé, melyben azzal vádolja az erdélyieket, hogy Budapestre küldik a tagdíjakat, nemzetiségi agitációt folytatnak, azt hiszik, hogy Erdély „román okkupációja" csak ideiglenes, s vad soviniszták, nem fogadják be a románokat a páholyaikba.

Olteanu helyettes nagymester cáfolja a vádakat, alaptalannak nevezi azokat. Rámutat, hogy páholyaik a kormány engedélyével működnek, pénzt nem küldenek Budapestre, sőt nincs hivatalos kapcsolatuk a betiltott magyarországi szabadkőművesekkel. Az erdélyi páholyok sem politikai, sem nemzetiségi agitációt nem folytatnak, ezt az alkotmányuk is tiltja. A románok be nem fogadására a cáfolat maga Olteanu, akit az erdélyiek saját akaratukból emeltek, mint románt, a legmagasabb polcra. De vannak más példák is: dr. Baltescu a temesvári páholy főmestere, Augustin Paul a szatmári páholy főmestere, dr. G. Băiulescu egy erdélyi román páholy főmestere, dr. Dobrescu országgyűlési képviselő, mint román ember a Nagypáholy főszónoka.

A Román Nemzeti Nagypáholy nevében Ion Pangal nagymester viszont kijelentette, hogy Romániában csak egy szabadkőművesség lehet, ennek függetlennek és szuverénnek kell lennie, és csak a román nemzeti szellemet képviselheti. Szerinte a többi romániai szabadkőművesség Romániára nézve teljesen idegen, mert ezek a parancsokat (?) Párizsból, New Yorkból és Budapestről kapják. Pangal így fenyeget: „Minden jó románnak sorainkban van a helye. Az, aki az úgynevezett idegen vagy elidegenült szabadkőművesség soraiba lép vagy ott marad, tudva vagy tudatlanul az idegen érdekek eszközévé válik.”8

Egyedül az Ossian Lang által létrehozott amerikai rendszerű nagypáholy nem támadta az erdélyieket. Sőt, maga Lang előbb Aradon és Kolozsváron próbált támogatókat szerezni ahhoz a tervéhez, hogy a bukarestieket is vegyék be a Romániai Szimbolikus Nagypáholyba, majd 1925 októberében megkereste Olteanu helyettes nagymestert, s kérte tőle is a bukarestiek számára a felvételt azzal, hogy formáljanak belőlük valódi szabadkőműveseket. Mikor megtudta, hogy Olteanuék csatlakozni akarnak a nemzetközi szabadkőműves szervezethez, az Association Maçonnique Internationalhoz (AMI), kijelentette, hogy ezt a csatlakozást ellenzi, s ha az erdélyiek belépnek, nem kapnak támogatást az amerikaiaktól. Ennek Olteanu szerint az volt az oka, hogy az amerikaiak nem fogadják el a Világegyetem Nagy Építő Mesterét és a Bibliát, valamint a nem politizálást.9

Ám az erdélyi páholyok között sem volt teljes az egyetértés. Ez kiderül egy dátum és aláírás nélküli dokumentumból, mely a „Dr. Olteanu testvérnek, a Romániai Szimbolikus Nagypáholy helyettes nagymesterének memóriumszerű kérésére vonatkozó megjegyzések” feliratot viseli. Ezek a megjegyzések:

„1. Az általa szervezett nagypáholy alapítási munkája elsietett, hevenyészett. Az Unióból Sándor József tiszteletbeli főmester volt jelen, összesen 9–12-en voltak.

2. A Costa-Foruról mondottak tendenciózusosok, valótlanok, ő páratlanul kiváló, igazi szabadkőműves testvér. [Olteanu szerint Costa-Foru pénzt kapott az amerikaiaktól, hogy propagandát fejtsen ki az erdélyiek körében Amerika mellett].

3. A kolozsváriak Sándor Józsefet nem látják szívesen maguk között sem (kivéve 4-5 testvért), mégis megbocsátják hibáit, ha akár ő, akár Olteanu testvér meghozza az Unió páholy számára a munkaengedélyt.

4. Az Unió aláveti magát az új állam törvényeinek, szívesen fogad be románokat is, csak kezdhesse meg működését. Már vannak kiszemeltjeink. Egyet nem akar feladni, a magyar nyelvet, a magyar vezetést. Kétnyelvűvé nem akar átvedleni, nehogy a Pannónia (ma már más neve van: Auróra) sorsára jusson. Az Auróra ugyanis kétnyelvű, s ma már inkább román, mint magyar páholy.”10

Az erdélyi páholyok egyes vezetői közötti nézeteltérések inkább taktikai jellegűek voltak, s az ó-romániai páholyokhoz való viszonyulásukra vonatkoztak. A fő célban: az önállóságuk, a saját rítusuk és magyar nyelvhasználatuk megőrzésében egységesek voltak. Ezért is próbálkoztak csatlakozni az AMI-hoz, a nemzetközi szabadkőműves-szövetséghez, s ehhez próbáltak segítőket, támogatókat keresni a külföldi nagypáholyoknál. Mikor ez a kísérletük Ossian Langnál elutasításra talált, Olteanu helyettes nagymester Balassa Józsefhez, az illegálisan működő Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy vezetőjéhez fordult segítségért. Arra kérte a magyar nagymestert, hogy adjon, ha szükséges, írásbeli elbocsátást az erdélyi páholyoknak, adjanak pátenst és ajánlást az AMI-be való felvételhez, s járjon közben az ausztriai nagypáholynál, hogy az is támogassa az erdélyiek felvételét. Balassa megpróbálta elérni, hogy az Association Maçonnique International konzultatív tanácsa előtt személyesen, élőszóban adhassa elő az erdélyi páholyok problémáit. Ehhez azonban a tanács nem járult hozzá, arra hivatkozva, hogy munkarendje szerint csak írásos előterjesztést tárgyal. Viszont felismerve a győztes és a legyőzött országok szabadkőműves-mozgalmai között még fennálló ellentéteket, feszültségeket, az AMI még ebben az évben (1926) Belgrádban nagyszabású kongresszust hívott össze, a helyszín kiválasztásával is jelezve a Duna-medence térségének fontosságát. Az első világháború kitörése óta először ez alkalommal ültek egy asztalnál a német, csehszlovák, magyar, román, osztrák, francia és más nemzetiségű szabadkőművesek.11 A kongresszus viszont az erdélyi páholyok felvételi kérelmét a franciák indítványára elutasította, azzal az indoklással, hogy a kongresszusnak nem kell beavatkoznia az egy és ugyanazon országokban lévő nagypáholyok közötti egyenetlenségekbe. Azt viszont elismerték, hogy az erdélyi nagypáholy, szemben az ó-romániai magas fokú rendszerben, ősi skót rítus szerint működő három különböző szabadkőművesi szervezettel, a jánosrendű rítust képviseli, s ezért jogos a különállása.12

E tanácskozás haszna és eredménye széles körben megmutatkozott, s úgy tűnt, hogy az erdélyi szabadkőművesség helyzete is nyugvópontra jut, noha az 1927. évi erdélyi zsidó- és magyarellenes nacionalista, szélsőjobboldali atrocitások nem segítették elő ezt a folyamatot. Az antiszemitizmus, az idegengyűlölet, a kisebbségellenesség a szélsőjobboldali körök politikájának meghatározó jellemzőjévé vált. 1923. március 4-én a Keresztény Nemzeti Demokrata Párt jobboldali szélsőséges nacionalista szervezetből fasiszta csoportosulássá alakult át A. C. Cuza vezetésével, s felvette a Keresztény Nemzeti Védelmi Liga (Liga Apărării Naţional-Creştine) nevet. A Liga titkára, Corneliu Zelea Codreanu, a zsidóellenes pogromok fő vezetője fasiszta, náci típusú csoportokat szervez főleg nacionalista-soviniszta egyetemi hallgatókból, s a korabeli sajtó tele volt az általuk folytatott antiszemita agresszív akciókról szóló beszámolókkal. Sőt, Codreanu 1924 októberében meggyilkolja a jászvásári rendőrprefektust, a liberális Constantin Manciut, aki megpróbált gátat vetni a fasiszta diákok erőszakos akcióinak. Egyébként a román hatalom nemegyszer elnéző, sőt néha megengedő magatartást tanúsított ezen szélsőséges megnyilvánulásokkal szemben. Például 1926-ban a csernovici egyetemen meggyilkolt zsidó egyetemista gyilkosát a törvényszék felmentette. 1927. június 24-én Codreanu megszakítja kapcsolatát A. C. Cuzával és létrehozza Mihály Arkangyal Légióját (Legiunea Arhanghelului Mihai), amely 1930-tól Vasgárda (Garda de Fier) néven félkatonai fasiszta terrorszervezetté alakul.13

1927. december 5-re a Mihály Arkangyal Légiója gyűlést szervezett Nagyváradon, a kormány különvonatokat biztosított az ország különböző nagyvárosaiból az összejövetelre sereglő diákoknak. A gyűlés zsidó- és magyarellenes pogrommá változott; a diákok feldúlták a város valamennyi zsinagógáját, betörték a zsidó és a magyar üzletek, vendéglők kirakatait, ablakait, vallásos könyveket, kéziratokat égettek a parkokban, terrorizálták a város békés lakosságát anélkül, hogy a rendfenntartó erők közbeléptek volna. Sőt, mint később kiderült, az agresszorok még hivatalosan pénzügyi segélyt is kaptak a Belügyminisztériumtól.14

Az erősödő fasiszta veszély arra készteti a szabadkőműveseket, hogy rendezzék soraikat és erősítsék meg külföldi kapcsolataikat. 1929 áprilisában Párizsban a Magasfokúak Tanácsának nagygyűlése elismerte a Pangel-féle Román Nemzeti Nagypáholyt, így a már korábban elismert Sterea-féle Román Nagy Orienssel együtt tagjai lettek az AMI-nek. Az amerikai Ossian Lang viszont megvétózta a Romániai Szimbolikus Nagypáholy elismerését, arra hivatkozva, hogy ha az különálló marad, az irredentizmus eszközévé válhat.

Egy aradi szabadkőműves vezető 1929. június 2-i leveléből, amelyet dr. Balassa József magyar nagymesterhez címzett, megtudjuk, hogy az erdélyi páholyok addig nem akarnak csatlakozni a regáti páholyokhoz, míg azok nem teremtenek békét egymás között. Véleménye szerint a Román Nemzeti Nagypáholy az erősebb és hitelesebb, ebben tag Vaida-Voievod belügyminiszter és Argetoianu, Goga stb. volt miniszterek. Emil T. Papiniu, a Nagy Oriens delegátusa arra próbálja rábírni az erdélyi román testvéreket, hogy hozzanak létre külön páholyokat és csatlakozzanak hozzájuk. Kijelenti: „Lang folyton felhozza ellenünk az irredentizmust, ez egy… dajkamese! Mi mint regionális nagypáholy csak segíthetnénk a román főhatóságok egybekapcsolását, de beolvadni nem akarunk és nem is fogunk!”15

Ezt a határozottan kinyilvánított szándékot, ha nem is teljesen, de mégis sikerült megvalósítaniuk az erdélyi magyar szabadkőműveseknek, s ebben segítséget kaptak a magyarországi helyettes nagymestertől, dr. Balassa Józseftől is.

1930. február 15-én a Romániai Szimbolikus Nagypáholy hét magyar páholya és két erdélyi román páholy, a Kolozsváron 1923-ban alakult Dacia Felix és a Brassóban 1924-ben létrejött Traian csatlakozik a Román Nemzeti Nagypáholyhoz. Ez nem egyesülés volt, ugyanis a csatlakozó páholyok létrehozták a János-rendű páholyok szövetségét, megőrizve ezáltal eredeti és sajátos rítusukat és önálló vezetésüket Servatius Lajos nagymesterrel az élen. Az új és hivatalos román elnevezésük: Federaţiunea Lojelor Simbolice de rit Ioanit din Marea Lojă Naţională a României. A szövetség központja továbbra is Brassóban maradt.

1932. november 16-án Deutsch Ármin, a Romániai Nemzeti Nagypáholy János-rendű páholyainak szövetsége nevében mint a szövetség kincstárnoka levélben tájékoztatta dr. Balassa Józsefet, a Magyarországi Szimbolikus Nagypáholy helyettes nagymesterét a kialakult helyzetről. Ebből idézünk: „A bukaresti Nagy Orienssel folytatott tárgyalások Lang Ossian közreműködésével sem sikerültek. Ezután következett a Román Nemzeti Nagypáholy (skót) ajánlkozása az erdélyi jánosrendű páholyok oltalomba vétele irányában. Kívánságaink teljesíttettek, s a legmesszebbmenő előzékenységet tapasztaljuk főhatóságunk részéről. Tapasztaljuk, hogy rendszerint a majdnem kivétel nélkül kisebbségi jánosrendű páholyok főhatóságának véleményét kérik ki, és meg is fogadják. Főleg néked köszönhetjük Hatalmas Nagymester testvér, hogy bölcs tanácsodat követve a román testvérekkel a megegyezést kerestük és meg is találtuk…"16

Az egyesülés által megvalósult az egység a különbözőségben ideális programja. A Romániai Nemzeti Nagypáholy így már 45 páholyt foglalt magába George Valentin Bibescu herceg nagymester vezetése alatt. 1930. július 5-én a Nemzeti Nagypáholyt elismeri Anglia Egyesült Nagypáholya (The United Grand Lodge of England), az ősi és elfogadott skót rítus legfelsőbb orgánuma.

A másik román nagypáholy, Románia Nagy Oriense ekkor 18 páholyt foglalt magába, főmestere dr. Emil T. Papiniu volt, s a Francia Nagy Oriens védnöksége alatt állott. Konkrét adatok hiányában csak következtetés alapján feltételezzük, hogy az Ossian Lang által pártfogolt amerikai irányultságú páholyok is ehhez a nagypáholyhoz csatlakoztak.17 (A későbbiekben sem található róluk adat, mely bizonyítaná létezésüket és tevékenységüket.).

A gazdasági világválság, mely Romániát is súlyosan érintette, a szélsőjobboldali, fasiszta szervezetek megerősödését hozta mindenütt a világon, így Romániában is. Az 1930-ban létrejött Vasgárda (Garda de Fier) féktelen szociális és nemzeti-soviniszta demagógiával, antiszemitizmusával, demokráciaellenességével a diákság és a parasztság soraiból toborzott híveket, félkatonai fasiszta szervezetként vadállati terrort szervezett a demokratikus és antifasiszta szervezetek ellen.

A Vasgárda vezére, Corneliu Zelea Codreanu nyíltan hirdette az erőszak jogosságát, arra hivatkozva, hogy „minden népnek joga védekezni a kozmopolita subverzióval szemben." Az erőszak ideológiáját egy politikai röpiratban is megfogalmazza „Buletin anti-iudeo-masonic” (Zsidó-szabadkőműves-ellenes közlöny). A vasgárdisták egyik első terrorcselekménye 1930-ban egy bombamerénylet volt a Romániai Nemzeti Nagypáholy Câmpineanu utca 45. szám alatti frissen felavatott székháza ellen.18

Az 1930 elején kormányra került Nemzeti Parasztpárt nem tudta megfékezni a legionáriusok egyre gyakoribbá váló erőszakcselekményeit, végül 1931 januárjában rendeletileg betiltotta működésüket. 1931 áprilisában N. Iorga vezetésével új kormány alakult, a Vasgárda újrakezdte működését, folytatta terrorakcióit. 1932 márciusában újból betiltották, de néhány hónap múlva megint kormányváltásra került sor, közben Németországban Hitler jutott hatalomra, s a német fasiszták támogatásával megint újraéledt a Vasgárda. 1933 novemberében I. G. Duca vezetésével liberális kormány került az ország élére. Az új miniszterelnök tisztán látta, hogy milyen veszélyt jelent a szélsőséges mozgalmak megtűrése, ezért 1933. december 10-én feloszlatta a Vasgárdát, vezetőit pedig börtönbe záratta. 1933. december 29-én három vasgárdista diák a sinaiai vasútállomáson meggyilkolta a liberális miniszterelnököt. A merénylők vezére, Nicolae Constantinescu kijelentette, hogy Duca szabadkőműves volt, aki eladta a hazát a külföldnek, azért kellett meghalnia, mert feloszlatta a hazát védelmező Vasgárdát.19

A merénylet után ostromállapotot vezettek be, visszaállították, illetve kiterjesztették a cenzúrát. 1934. április 7-én a Parlament törvényt hoz az államrend védelméről, melynek alapján a politikai és társadalmi rendet veszélyeztető bármilyen csoportosulást azonnal fel lehet oszlatni. Az új törvény kétélű fegyver volt a hatalom kezében, egyaránt használta a szélsőséges jobboldali mozgalmak megfékezésére és a kisebbségek jogos önvédelmi mozgalmának és a demokratikus ellenzéknek a féken tartására. Ez a törvény a szabadkőműves-mozgalom ellen is irányult, korlátozta mozgásterüket, nem szüntette meg, hanem fokozta fenyegetettségüket, hisz bármikor megvádolhatták őket, hogy veszélyeztetik a politikai és társadalmi rendet, és hogy nem jó hazafiak.

1935. március 20-án a Vasgárda újrakezdte tevékenységét, csupán nevet változtatott, s Totul pentru ţară – Mindent a hazáért néven politikai pártként tért vissza. 1935. március 29-én Al. Vaida-Voievod a Nemzeti Parasztpárt szélsőjobb szárnyából létrehozta a Frontul românesc – Román arcvonal nevű pártot. Ugyanaz év július 14-én A. C. Cuza Nemzeti Keresztény Védelmi Ligája egyesült Octavian Goga Nemzeti Agrárpártjával, létrehozva a szélsőségesen nacionalista Nemzeti Keresztény Pártot (Partidul Naţional Creştin).

Mindhárom párt, mozgalom közös vonása a demokrácia- és kisebbségellenesség, antiszemitizmus és a szabadkőművesség elítélése. Így aztán az erdélyi magyar páholyok helyzete is egyre bizonytalanabbá, nehezebbé vált. Servatius Lajos 1934. augusztus 7-én keltezett levelében arról számol be Balassa Jánosnak, hogy 1933 decemberében új konvenciót kötöttek a Romániai Nemzeti Nagypáhollyal, melynek élén ekkor Bibescu herceg nagymester állott, de alig tudják tartani a kapcsolatot egymással, s más szabadkőműves páholyokkal semmiféle összeköttetésük nincs. Jelzi, hogy Szentimrei Jenő, a Testvériség című lap szerkesztője, a kolozsvári Unió páholy tagja részletesen fogja Balassát tájékoztatni a romániai helyzetről. 1936-ban a kolozsvári Unió páholy megalakulásának 50. évfordulóját készült megünnepelni, melyre a magyarországi testvéreket is meg akarták hívni.20 Janovics Jenő, a híres színi direktor volt ekkor az Unió főmestere, 1936. november 7-én a következőket írja Balassának: „Bizony itt a helyzet csak rosszabbodott. Gyűlölséghullámok tajtékoznak felénk. A bukaresti „diguitariusaink” [főtisztviselőink] is visszahúzódtak. Mi is szűkebbre és hangtalanabbá tesszük az ünnepet, hogy nehogy fölöslegesen magunk felé irányítsuk az irredentizmus gyanúját. Későbbre kell tehát várnunk azt a nagyon áhított szerencsét, hogy magyar diguitáriusainkat itt üdvözölhessük. Servatius testvér kéri, hogy ezúttal óvatosak legyünk”21

Az ünnepségre azért sor került, amiről Szentimrei Jenő 1936. november 26-án levélben számol be Balassának. Sajnálatát fejezi ki, hogy „Servatius túlzott óvatossága miatt" a budapestiek nem voltak jelen. Levelében ajánlja az Unió 50 évéről kiadott füzetet (amelyet dr. Jancsó Elemér, a páholy egyik jeles vezetője írt).22 Ez a ma már könyvritkaságnak számító, szinte fellelhetetlen írás rövid, de alapos áttekintést ad az erdélyi szabadkőművesség kezdeteiről a 18. század utolsó harmadában, részletesen ismerteti az Unió páholy történetét 1886 –1918 között, de sajnálatos módon igen szűkszavúan számol be a háború utáni évekről. Ki is jelenti írásában: „Az utolsó évek történetét nem célom még röviden sem összefoglalni. Az események annyira előttünk folytak le, hogy róluk ma még nehéz értékítéletet formálni.” Így is fontos és sokatmondó az a pár mondat, melyben összefoglalja a háború utáni évek történéseit, törekvéseit, mert ebből következtethetünk a többi erdélyi magyar páholy korabeli sorsára, helyzetére is. Ezért idézzük az alábbiakban:

„A háború utáni években az Unió legfőbb programja a belső megerősödés. Páholyunkat az impériumváltozás első éveiben nagy veszteség érte a kivándorlásokkal. Testvéreink közül csaknem harmincan mentek el Magyarországra, de kívülük sokan örök keletbe költöztek. A páholyt tehát regenerálni kellett. Ez az oka annak a nagyszámú felvételnek, amivel 1926 és 1934 között találkozunk. A régi falak közé egy-két idősebb tagtól eltekintve mind fiatalok jöttek, új munkakedvvel és új eszmékkel. A munka lassan, ingadozásokkal és visszaesésekkel megindult, de főmesterünk, Ferenczy Gyula és Janovics Jenő állandóan lelkesítő, bátor és mindig hívő vezetése mellett a páholy átéli legválságosabb éveit, sikerrel küzdi le a belső ellentéteket és próbál határozott, egységes szellemi arculatot kiformálni. A külső megerősödés kifejeződése a tagok számának csaknem százra való felemelkedése. A belső megerősödést szolgálták azok az előadások, amik a kor nagy kérdéseit ismertetve nevelő célt szolgáltak, és azok a profán világban megvalósított tervek, amik sokszor inkább a jóakaratnak, mint az eredményességnek a szimbólumai. A páholy a nagy világnézeti kérdések sorozatos tárgyalása után a liberalizmus életfilozófiáját fogadja eszményül el és a kisebbségi élet nagy kérdéseinek megoldása mellett elsősorban a többségi néppel való együttműködést szolgálja. Miként békében, úgy most is a szabadkőművesség számára az Unió új otthonokat akar teremteni, mindent elkövet a deji, zalăui és turdai körök feltámasztása érdekében, de míg ezen törekvéseit nem koronázza önhibáján kívül siker, annál nagyobb diadala páholyunknak és szeretett főmesterünknek, Janovics Jenőnek a baia-marei páholy, a Humanitás létrehozása, amelyre büszkeséggel tekint az egész romániai szabadkőművesség. (…)

Az Unió nagy tervei közül sokat valósított meg, köztük a profán sajtót felvilágosítani akaró kőnyomatost, támogatott olyan irodalmi és ifjúsági vállalkozásokat, amik eszméihez közel álltak (Közhasznú Könyvtár) és a városi életben egész sereg jótékonysági akció létrehozásában vett részt. (…)

Az Unió ötven éves múltját ismerve bátran elmondhatjuk, hogy az Unió történetét az 1886-tól 1936-ig becsületes munkában és gazdag eredményekben eltelt ötven esztendőt sem Cluj, sem a transsylvaniai magyarság kultúrtörténetéből többé nem lehet kitörölni. A múlt tehát biztat. A jövő nem sok reménnyel kecsegtet, de mi mégis azon az úton kell elinduljunk, amelyet minden idők egyik legnagyobb magyar költője és szabadkőművese, Ady Endre jelölt ki a magyarság és a dunai népek számára, amidőn a romok feletti összefogást, a kis népek jobb és emberibb jövőjét hirdette. [Idézi a Magyar jakobinus dala című vers harmadik, negyedik, hatodik és nyolcadik szakaszát.]

A történelem sajnos Jancsó Elemér pesszimizmusát igazolta, joggal mondhatta, hogy „a jövő nem sok jóval kecsegtet".

Az 1937-es év tragikus fordulatot hozott a romániai szabadkőműves-mozgalom történetében. A baljós jelek már évek óta szaporodtak; egyre jobban erősödtek a fasiszta, szélsőjobboldali, antiszemita és kisebbségellenes hangok a sajtóban, a politikai és közéletben, folytatódtak a legionárius terrorcselekmények, zsidóverések, pogromok, rombolások, s a szabadkőművesek is állandó célpontjai voltak ezeknek a támadásoknak. Történt mindez annak ellenére, hogy a két világháború közötti szabadkőműves-mozgalom jóformán semmi súllyal és befolyással nem rendelkezett sem a közéletben, sem a politikában. Mint ahogy Jancsó Elemér sommás összefoglalásából is kiderült: tevékenységük inkább csak önképzésre, a liberális eszmék hirdetésére és némi jótékonysági akciók szervezésére korlátozódott. Ennek ellenére állandó fenyegetettségben éltek, mint ahogy számos korabeli dokumentumból is kiderül. Így például Janovics, a kolozsvári páholy főmestere a következőket írja 1937. január 15-én Balassának, aki erdélyi körútra készült: „(…) A mi helyzetünk itt meglehetősen zavaros és aggodalmas, hiszen a diákok most egyik fontos programpontjukká tették a szabadkőművesség elleni erélyes akciót. Ez óvatosságra int bennünket, és éppen ezért mihelyt a leveled megkaptam érintkezésbe léptem az itteni román páhollyal, amellyel az utóbbi időben nagyon meleg barátságot tartottunk, s megkérdeztem tőlük, hogy szívesen jönnének erre a mi munkánkra, melyen Te is részt veszel. A válasz teljesen megnyugtató volt, örömmel látnának ők is Téged, és üdvözölni fognak, testületileg meg fognak jelenni a munkánkon, ezáltal eleje van annak véve, hogy később gyanúsításoknak legyünk kitéve”24

Alig egy hónappal később, február 27-én az Universul című bukaresti újság szenzációs hírről közölt részletes tudósítást A nemzeti szabadkőműves-páholyok feloszlása. Ünnepélyes ülés a pátriárkánál címmel. A cikkből megtudjuk, hogy előző nap este 8 órakor Miron Cristea pátriárkánál jelentkezett a Romániai Nemzeti Szabadkőműves Nagypáholy küldöttsége Ion Pangal vezetésével, hogy az egyház fejének tudomására hozzák a titkos szervezet feloszlatását. Az ünnepélyes ülésen részt vettek: Niculescu balázsfalvi metropolita, Cisar katolikus érsek, Zombori kanonok, a ploieşti-i Veniamin pátriárkai vikárius. A szabadkőműves-páholyok küldöttségében voltak: Ion Pangal, Anton Theodosidi, Vasile Roată, Victor Radovici, Maltopol, Ulic, Poretz, Erast, Gh. Chintescu.

Miron pátriárka rámutatott, hogy erre az ülésre az egyesült (görög katolikus) és a katolikus egyházfőket is meghívta, és hogy Pangal közlését hasonlóképp érdeklődéssel várják a többi művelt intézmények is.

Pangal felolvasta a határozatukat, melyben „határozottan kijelentik, hogy ez a szervezet mindenkor át volt hatva mély monarchikus hittől, nemzeti érzéstől, mély vallásosságtól”. Hogy mindezt bebizonyítsák, s azt is igazolják, hogy „a román nemzeti szabadkőművesség vezetősége és tagjai készek bármily áldozatot hozni a haza felvirágoztatására, (ezért) elhatározzák: 1. Az ősi skót rítusú és elismert román nemzeti szabadkőművesség feloszlott és így is marad. 2. Az összes tagok, kivétel nélkül a mai naptól lemondanak azon jogukról, hogy részesei legyenek ilyen szervezetnek…"

A nyilatkozat elhangzása után Miron pátriárka beszédében hangsúlyozta, hogy Európán veszélyes nemzetközi felforgató áramlatok haladnak keresztül, és ez az áramlat a veszélyes kommunizmus elfajulásához vezet, mely a századokon át felépült civilizációt és kultúrát igyekszik lerombolni. „Egyházaink képviselői tudják, hogy a szabadkőműves elnevezés, amely egy szerzetesrendből keletkezett, elfajult a keleti páholyok szervezetévé, mely trónokat rombolt le és forradalmakat létesített. A nemzetközi áramlatok által provokált ezen gondolkozás, mely a kereszténység erejét próbálja gyengíteni, természetes folyamodványa mindazon reakcióknak, melyek a mi nemzeti érzésünkre csapást mérhetnek." A pátriárka szerint „a nemzeti szabadkőművesek ezen gesztusa szolgáljon mintaképnek a többi titkos szervezetnek is, melyeket szintén mielőbb feloszlatva lássunk.”25

A többi egyházi vezető is hasonló hangnemben foglalt állást a szabadkőműves-mozgalom kérdésében, s hasonlóan ítélte meg Pangalék „nemes gesztusát”. Mindezekből két fontos megállapítás, következtetés vonható le: az egyik, hogy a Romániai Nemzeti Nagypáholy vezetői meglehetősen eredeti módon értelmezték és alkalmazták a szabadkőműves eszméket, ideológiát, a másik pedig, hogy a pátriárka és a többi egyházi vezető két olyan mozgalom közé tett egyenlőségjelet, amelyek úgy viszonyultak egymáshoz, mint a víz és a tűz (a szabadkőművesség és a kommunizmus).

Erről a bizarr és váratlan eseményről két egymásnak ellentmondó verzió létezik. Az egyik változat Ion Pangalé, aki köztudottan II. Károly király elkötelezett híve volt. Állítása szerint a király magához hívatta, s közölte vele, hogy már trónörökös korában is rokonszenvezett a szabadkőművességgel és ez az érzése azóta sem változott. Viszont jelenleg a jobboldali pártok arra kényszerítik, hogy számolja fel a mozgalmat. Ő segíteni szeretne, s addig nem írja alá a feloszlatási dekrétumot, amíg Pangalék nem helyezik biztonságba levéltárukat. A másik változat szerint, amit az angol főhatóság vezetője, Cowles állított, maga Pangal javasolta a királynak a szabadkőművesség feloszlatását, mivel ő opportunizmusból és karrierizmusból a jobboldali mozgalomhoz csatlakozott. A későbbi események ezt a második változatot igazolták. A páholyok elaltatása után a levéltáraik anyaga a Vasgárda és a rendőrség kezébe került, amelyek ezeket az iratokat a szabadkőművesek elleni uszításra, azok kompromittálására használták fel, sokukat hazaárulás vádjával bebörtönözték. Ion Pangalt viszont nem zárták be, nem száműzték, hanem a hatalom embere lett. Előbb Spanyolországba, majd Portugáliába nevezték ki nagykövetnek, Franco és Salazar mellé, ahol nem volt szabadkőművesség. Mindebből úgy tűnik, mintha Pangal elárulta volna testvéreit, s a korabeli román szabadkőművesek nagy részének ez volt a véleménye.26

Pangal árulása nem jelentette a romániai szabadkőművesség azonnali halálát, megszűnését, csupán elindította ezt a folyamatot. A nagypáholy fennhatósága alá tartozó vidéki páholyok, köztük az erdélyi János-rendű magyar páholyok egymás után szüntették meg tevékenységüket, viszont a Románia Nagy Oriense tovább folytatta tevékenységét.

Ugyanúgy tovább folytatták tevékenységüket, és tovább erősödtek a szélsőséges terrorista csoportok, elsősorban a C. Z. Codreanu nevével fémjelzett Totul pentru ţară párt mögött megbúvó legionárius bandák. A Tătărescu vezette liberális kormány februárban legionáriusok elleni intézkedéseket hozott, de a pártot nem tiltotta be. Ennek tulajdonítható az 1937. március 2-án a jászvásári egyetem rektora, Traian Bratu ellen elkövetett bestiális merénylet, amelyet három vasgárdista egyetemi hallgató követett el. A rektor bűne az volt, hogy az egyetemen rendet igyekezett tartani, s tiltotta a diákok túlzó nacionalista kilengéseit, állandó rendzavarásait. A merénylet után ostromállapotot vezettek be az egyetemi központokban, ideiglenesen – az új főiskolai törvény megszavazásáig – bezárták az egyetemeket és diákotthonokat. Addig is megtiltották a diákoknak a politizálást, nem lehettek politikai pártok tagjai, nem vehettek részt politikai jellegű tüntetéseken, nem viselhettek egyenruhát. A minisztertanács rendelete ugyanakkor kimondta, hogy a kultuszminiszter és a pátriárka bünteti azokat a papokat, akik olyan manifesztációkban vesznek részt, melyek gyűlöletet és ellenségeskedést szítanak. Érdekes módon volt ennek a rendeletnek két olyan előírása is, amely semmilyen összefüggésben nem állt az eseményekkel, hanem gesztus volt a szélsőjobboldal és a túlzó nacionalisták felé. A rendelet 6. pontja kimondta: „a belügyminiszter felhatalmazást kap az összes szabadkőműves-páholyok és titkos szervezetek feloszlatására”, míg a 7. pont előírta „a román munka védelmére vonatkozó törvény hathatós végrehajtását az ipar- és kereskedelemügyi miniszter által". Ezek az említett erők fő követelései közé tartoztak. (A román munka védelmére vonatkozó törvény előírta a román munkaerők 75–100%-os arányát a különböző munkahelyeken.)27

A minisztertanácsi rendelet szabadkőművesekre vonatkozó előírása kiváltotta a nemzetközi szabadkőművesség tiltakozását, ezért a törvényhozók egy csoportja törvényjavaslatot dolgoz ki, melyről a Nagyváradi Napló (akkor már csak Napló) 1937. március 25-i száma tudósít: „Bucureşti, március 24. A Legfelsőbb Törvényvéleményező Tanács elé parlamenti kezdeményezésből igen érdekes törvényjavaslat került. A törvényjavaslatot Cosma Traian Nerva beiuşi képviselővel az élen több képviselő írta alá. A javaslat címe: »Törvény a szabadkőművesség megszüntetésére és a titkos gyakorlók megbüntetésére«. Előírják az összes szabadkőműves szervezetek megszüntetését, bármilyen rítusú és fokú is legyen. Tartalmaz paragrafusokat a törvényjavaslat, mely a szabadkőműves szervezetek összes vagyonának állami elkonfiskálását írja elő. Ezek a vagyonok a kultuszminisztérium tulajdonába mennének át. Mindazok, akik a törvénynek ellenszegülnek, a társadalmi rend kihágása címén 10.000 leitől 100.000 leig és 3–6 hónapig terjedő fogházzal lennének büntetve. A törvényjavaslat a Legfelsőbb Törvényvéleményező Tanács véleményével ősszel kerül a parlament elé.”28

A törvényjavaslatot az őszi ülésszakon a román Parlament vita nélkül nagy szava-zattöbbséggel fogadta el. Az uralkodó elrendelte a szabadkőműves-páholyok bezárását és betiltotta a szabadkőműves tevékenységet a román királyságban. Ez nem volt más, mint ajándék a Vasgárdának, amivel a király maga mellé igyekezett állítani a gárdistákat. A román sajtó mindezek után hatalmas szabadkőműves-ellenes kampányt indított, terjedelmes leleplező és elrémisztő írásokat közöltek a zsidó-szabadkőművesség világméretű összeesküvéséről, a szabadkőművesek hátborzongató bűneiről, elvetemültségéről. Nagy könyvsiker lett Nicolae Paulescunak, a bukaresti orvostudományi egyetem tanárának Kórház, kabala és szabadkőművesség című könyve. Ez a könyv olyan leleplező „tényeket” hozott a konformista román olvasók tudomására, amelyek mélységesen felháborították azokat. Csak néhány példa: az új szabadkőművesek a beavatási szertartáson egy bakkecske fenekét kell megcsókolják, a szabadkőművesek az ördöggel cimborálnak, akit nemegyszer megidéznek az összejöveteleiken, fekete misét celebrálnak, s ezen alkalmakkor keresztény gyermekeket áldoznak fel, szodomai bűnöket gyakorolnak stb. Mindezekre a zsidók késztetik őket, akik a szabadkőművességet arra használják, hogy a világot leigázzák.

Mindez a vad és buta propaganda a tudatlan és könnyen manipulálható tömegek megnyerésére, a haladó demokratikus eszméket és felvilágosodást hirdetők ellehetetlenítésére irányult. Sajnos, nem eredménytelenül! Ezt bizonyította az 1937. december 20-án sorra került parlamenti választás eredménye is: a szélsőséges, reakciós, antidemokratikus és nacionál-soviniszta erők előretörése. A Codreanu-féle Mindent a hazáért párt a harmadik helyre került. A választáson első helyen végzett Nemzeti Liberális Párt nem nyerte el a kormányalakításhoz szükséges többséget. Igaz, maga a király sem akarta az úgynevezett történelmi pártok kezébe adni a kormányzást, hanem olyan döntést hozott, amellyel személyi diktatúráját készítette elő. A választáson a negyedik helyet megszerző, a mandátumok 10 százalékát bíró Nemzeti Keresztény Pártot, az Octavian Goga és Alexandru C. Cuza vezette szélsőséges nacionalista alakulatot bízta meg kormányalakítással. Az 1937. december 28-án hatalomra került kormánynak egyedüli feladata II. Károly király személyi diktatúrájának az előkészítése volt, s már 1938. február 10-én ez meg is valósult. A király átvette a hatalmat, s Miron Cristea pátriárkát nevezte ki az új kormány élére. Az új alkotmány véget vetett a parlamentáris rendnek, szentesítette a királyi diktatúrát. A király dekrétumokkal megszüntette a politikai pártokat, átszervezte a közigazgatást, a gazdasági életet, letört minden szervezkedést, ellenállást, egyaránt üldözte a legionáriusokat, kommunistákat, szakszervezeti vezetőket és szabadkőműveseket. Külpolitikájában pedig egyre inkább a hitleri Németország uszályába került, ami a legionáriusok újbóli előtörését bátorította.

A második világháború kitörése után 1939. szeptember 21-én a legionáriusok meggyilkolták Armand Călinescut, az akkori miniszterelnököt, aki a hitleri expanzió ellenzője volt. Német nyomásra 1940 márciusában a vasgárdistákat szabadon engedték a koncentrációs táborokból, s a július 4-én magalakuló Ion Gigurtu vezette kormányba már a Vasgárda vezetője, Horea Sima is bekerült. Közben az országot súlyos területi veszteségek érték, január 26-án Besszarábiát és Bukovinát át kell engedni a Szovjetuniónak, majd augusztus 30-án a bécsi döntés alapján Észak-Erdélyt Magyarországhoz csatolták. Szeptember 6-án Károly kénytelen volt lemondani és a királyi méltóságot fiának, Mihálynak átadni. A tényleges hatalmat viszont Ion Antonescu tábornoknak engedte át, aki szeptember 14-től felvette a Conducător címet, s Romániát „nemzeti-legionárius államnak” proklamálta. Horea Sima, a Vasgárda feje a minisztertanács helyettes elnöke lett. Elszabadult a terror, az antiszemita és szabadkőműves-ellenes kampány még virulensebbé vált. Valóságos hajtóvadászat indult a szabadkőművesek ellen, akiket elfogtak, a hírhedt zsilavai börtönbe zártak. 1940. november 26–27-én került sor a borzalmas „zsilavai mészárlásra”, amikor is a vasgárdisták több mint 60 személyt gyilkoltak meg, volt hatalmasságokat és szabadkőműveseket, akiket még II. Károly idejében vettek őrizetbe antilegionárius tevékenység vádjával. Egyetlen túlélő sem maradt. Hasonlóképp gyilkolták meg a nemzeti parasztpárti politikus Virgil Madgearut és a nagy román történészt, volt miniszterelnököt, Nicolae Iorgát. 1941. január 21–23-án a legionáriusok a hatalom megszerzésére fegyveres felkelést robbantottak ki, amelyet Antonescu a hadsereggel vert le, s utána egyedül marad hatalmon.

Ez időben Észak-Erdélyben a berendezkedő horthysta hatalom ugyanúgy tiltotta és üldözte a szabadkőműves-mozgalmat, elsősorban azért, mert kétségtelenül összekapcsolódott – akárcsak az anyaországban – a függetlenségi, német-náciellenes mozgalommal. Súlyos csapást jelentett az erdélyi szabadkőművességre az is, hogy a Magyarországon 1938-tól életbe léptetett zsidóellenes törvényeket Erdélyre is kiterjesztették, s mint köztudott, a szabadkőművesek között jelentős számban voltak magyar zsidók.

A szabadkőművesség azonban a tiltó rendeletek és üldözések ellenére sehol sem szűnt meg létezni, a források még a náci koncentrációs táborokban is összetartó, egymást segítő testvérekről szóltak. Az adott módon és keretek között fenntartották kapcsolataikat és igyekeztek szolgálni meggyőződésüket. Ilyen lehetőség volt a Magyarországon 1929-től a polgári radikális és szabadkőműves Supka Géza kezdeményezésére megindított „könyvnapok” átplántálása 1940 után Erdélybe. Benedek Marcell, aki a második világháború után az utolsó magyarországi nagymester volt, valamint a kolozsvári Dobó Ferenc könyvkereskedő, az Unió páholy tagja voltak azok, akik a visszacsatolt Erdélyben az első könyvnapot megrendezték, és ezzel lehetőséget adtak a szabadkőművesek olyan mozgásának és találkozásának, ami másként nem lett volna lehetséges.29

A rendőri és csendőri nyomozó szervek széles körre kiterjedő nyomozást indítottak az erdélyi szabadkőművesek ellen, mint akik szemben állnak az államrenddel, a rendszerrel, liberálisok, demokraták, netán szocialisták és az antifasiszta szövetségek hívei. 1941-ben sorozatosan érkeztek a belügyminisztérium irattárába ma is fellelhető bizalmas jelentések, melyek tételesen felsorolták a szabadkőművesek nevét, foglalkozását, a szervezeten belül elfoglalt helyét, tisztségét. Ezeket az információkat tartalékolták későbbi alkalmas felhasználásra, de átadták annak a szélsőjobboldali Palatinus Józsefnek, aki azokat sorozatosan megjelent köteteiben publikálta, s így a legszélesebb nyilvánosság előtt „kompromittálta” a páholytagokat.30

1942-ben a Kállay-kormány, a háborús helyzetre való tekintettel is, sokoldalú akciót indított az antifasiszta mozgalom letörésére, s ez elsősorban Erdélyt, illetve az itteni szabadkőművességet érintette. Csatári Dániel Forgószélben című könyvében erről így ír: „A szellemi megfélemlítés jegyében két nagy politikai ügy nyilvános bírósági tárgyalása kezdődik el 1943 januárjában: az Erdély-szerte nagy port felverő szabadkőműves per és az észak-erdélyi kommunisták pere.”31 A perben, amelyet két helyszínen, Budapesten és Kolozsváron folytattak, illetve tárgyaltak, az Unió páholy tagjait állították a vádlottak padjára. Az ügyészségi iratok szerint többek között Jancsó Elemért, Mikó Imrét, Mikó Lőrincet, Asztalos Sándort, a vásárhelyi találkozó alelnökét, valamint Tamási Áront, a találkozó elnökét vádolták. A monstre per, amelyet minden polgári ellenzéki csoport megfélemlítésére szántak, végül kezdeményezőinek fiaskójával végződött. A vádlottak bizonyítani tudták, hogy a perbe fogottak listáját nem a páholyiratok alapján, tehát nem kétséget kizáró tényekre építve állították össze, s hogy a listán szereplőket a pillanatnyi politikai érdekek szerint cserélték. S mivel a névsort Palatinus József a pert megelőzően sajtó útján közismertté tette, a vádlottak Palatinus ellen 19 rendbeli rágalmazás miatt eljárást indítottak.

Mire az események idáig jutottak, elérkezett a voronyezsi katasztrófa, amely alapjaiban változtatta meg az uralkodó körök politikáját. Ez a körülmény egyfelől a magyar politikai jogrend maradékának hatóerejét is igazolta, másfelől azt eredményezte, hogy az erdélyi szabadkőművesek ellen emelt vádat a bíróság elejtette, viszont Palatinust három hónapi fogházbüntetésre ítélte.32

A háború utolsó szakasza, majd befejezése kedvező feltételeket teremtett a szabadkőműves-mozgalom ujjáéledésére. Megszűnt a szabadkőműves-ellenes kampány, sőt a béke első éveiben mindkét országban, Romániában is, Magyarországon is pozitív megítélésűvé vált a mozgalom mind a hivatalosságok, mind a közvélemény részéről. Mégis nehezen indult be a szabadkőműves tevékenység mindkét országban, mert az üldöztetés és a háború éveiben sokan elpusztultak. Magyarországon 1945 elején csak 300 tagot tartottak nyilván, s Romániában sem voltak sokkal többen. Bukarestben a két nagypáholy, a Nagy Oriens és a Nagy Nemzeti Páholy még 1945-ben egyesült. Így a kényszer megteremtette az addig csak remélt egységet. A vidéki páholyok felélesztése nem igazán sikerült, például 1948-ban Budapesten már 16 páholy működött, míg vidéken csupán három. Romániában is hasonló volt a helyzet, inkább csak a fővárosra korlátozódott a szabadkőművesség újraindulása. Erdélyben, ahol a két világháború között a magyar és zsidó szabadkőművesek oly jelentős erőt képviseltek, 1945 után nem indult újra a szabadkőműves-mozgalom.

Egyre inkább a kommunisták veszélyeztették a visszanyert szabadságot. Kezdetben, mikor még kisebbségben voltak, igyekeztek azt a látszatot kelteni, hogy a demokrácia és a pluralizmus hívei, s a kialakuló intézményekbe és szervezetekbe is beszivárogtak, így a szabadkőműves-páholyokba is, és belülről igyekeztek bomlasztani azokat. Végül mikor elérik céljukat, s megszerzik a hatalmat, nyíltan szembefordulnak minden polgári demokratikus intézménnyel, így a szabadkőművességgel is. E mozgalom legradikálisabb szárnya is ellenezte a totalitárius rendszert, a diktatúrát, hagyományosan kiterjedt nyugati kapcsolatokkal – 1945 után elsősorban amerikaival – rendelkezett, így nemkívánatos, sőt veszedelmes, ellenséges intézménnyé vált a közép-kelet-európai országokban, melyek ekkor már a Szovjetunió teljes befolyása alá tartoztak. Így aztán 1948–1951 között valamennyi népi demokratikus országban megszűnt a páholyélet – 1948-ban Romániában „önként” feloszlott. Magyarországon 1950. január 12-én belügyminiszteri rendelettel tiltották be.

Ami ezután következett, Sumonyi Zoltán találó meghatározása szerint „a hosszú vándorlás" a kommunizmus sivatagában, jó negyven év, mely alatt „másfél generáció is elhullik, aki megmarad, az öreg, fáradt, beteg. De azért majd újra tudják kezdeni, csak sokkal kevesebben, mint 1945-ben, csak sokkal tájékozatlanabb, idegenebb közegben. És ez talán rosszabb is, talán jobb is, mint volt annak idején."33

Napjaink szabadkőműves-mozgalmáról sajnos nincsenek megbízható adatok, csupán azt tudjuk, hogy a társaság működik. Néha, nagy ritkán a sajtóban megjelenik egy-egy rövid hír, beszámoló szabadkőműves-összejövetelről, konferenciáról, évfordulós ünneplésről. A bulvársajtóban néha fölröpítenek egy-egy szenzációs hírt közismert személyiségről, politikusról, hogy szabadkőműves, és sokat sejtető célzásokat tesznek tevékenységére, kapcsolataira. Ma már ritkán fordul elő, és csak bizonyos beállítottságú sajtótermékekben, hogy nyíltan támadják, nemzetközi összeesküvéssel vádolják a szabadkőműveseket, de a gyanakvás, a bizalmatlanság irányukban tovább él. Ennek a fő oka, hogy ma is jóformán ismeretlen a széles közvélemény előtt a szabadkőművesség lényege, a valós célkitűzései, tevékenységének irányultsága. Ezeket a dolgokat világosan megfogalmazták a szabadkőműves Alkotmányban és az irányelvekben, amelyek ma már nemcsak a tagok (testvérek), hanem a kívülállók (profánok) számára is hozzáférhetők és megismerhetők. Ezekből idézünk az alábbiakban:

1. A szabadkőművesség felavatáson alapuló, hagyományos, ezoterikus intézmény, jó hírű, szabad férfiak egyesülése, tekintet nélkül azok hitére, nemzeti hovatartozására, fajára vagy politikai pártállására, akik egymást testvérnek tekintik, és kötelességüknek érzik, hogy embertársaikkal szemben is hasonlóképpen cselekedjenek.

2. A szövetség tagjait szabadkőműveseknek nevezik, ezek a szeretet, a testvériség, a béke gyakorlásával az ember és az emberiség szellemi felemelkedésén munkálkodnak. A szabadkőművesség művészete kettős tevékenységet foglal magába: a tisztaság templomának építését az ember belsejében és azt a törekvést, ami egy harmonikusabb világ kialakítására irányul.

3. A szabadkőművesség rítusokat és szimbólumokat használ a tudáshoz vezető úton, törekvése, hogy tagjait igaz emberségre, a tolerancia gyakorlására és az egyén jogainak minden irányú tiszteletben tartásával a társadalom iránti kötelezettségeiknek teljesítésére nevelje. Mivel a szabadságot elsőrendű szempontnak tekinti, a dogmatizmust elutasítja, s az egyetemességet mint alapvető elvet teszi magáévá, egyetlen tagjának sem engedi meg a vitát vagy nézeteinek kifejtését vallási vagy pártpolitikai kérdésekben, sem a páholyban, sem szabadkőművesi minőségben másutt.

4. A szabadkőművesség elismeri egy Legfelsőbb Lény létezését, akit a szabadkőművesek a Világegyetem Nagy Építőmesterének neveznek (…) Kötelességeinek teljesítésére minden szabadkőműves a Szent Törvény Könyvére [a Bibliára] tesz fogadalmat.

5. Minden tag kötelezettséget vállal arra, hogy engedelmeskedik azon ország törvényeinek, amelyben tartózkodik, vagy amelyik számára védelmet biztosít. A magyar szabadkőműves kötelessége ezenfelül hazája szabadságának és függetlenségének védelme, valamint az, hogy legjobb tehetsége szerint járuljon hozzá a béke fenntartásához.

6. Valamennyi páholy szigorúan szem előtt tartja a Szabadkőművesek Régi Kötelmeit, valamint a Rend megállapított elveit és szokásait.34

Világosan és közérthetően megfogalmazott elvek és célok, melyeknek széles körű ismertetése eloszlathatná azt a homályt és gyanakvást, amely még ma is övezi ezt a rendkívül gazdag múltú s mélységesen humánus szervezetet. Lehet, hogy a mai praktikus világban sokak számára megvalósíthatatlan idealizmusnak, fellengős ábrándozásnak tűnnek ezek a célok, de akkor is méltányolni kell a jóra, a szebb és boldogabb világ megteremtésére való önzetlen törekvésüket.

1. A magyar királyi belügyminiszter 1920/1550-as rendelete a szabadkőműves egyesületek feloszlatásáról. Magyar Országos Levéltár, P. 1083–219–46.

2. Sumonyi Zoltán: Újrafelfedett titok. A magyarországi szabadkőművesekről. Budapest, 1995. 142. o.

3. Magyar Országos Levéltár XXVIII. – M – 1, 3. 13–15. lap.

4. L. Nagy Zsuzsa: A magyarországi és erdélyi szabadkőművesek kapcsolatai a két világháború között. In: Tanulmányok Erdély történetéből. Debrecen, 1988. 153–154. o.

5 MOL XXVIII. – M – 1, 3–14. lap. 18–19. lap.

6 Daniel Beresniak: Francmasoneria în Europa de Est. Bucureşti, 1994. 114–116. o.

7 MOL idézett állag – 42–45. lap.

8 MOL idézett állag – 30–40. lap.

9 MOLidézett állag – 46–47. lap.

10 MOL idézett állag – 113. lap.

11 L. Nagy Zsuzsa: Szabadkőművesek. Budapest, 1988. 99. o.

12 L. Nagy Zsuzsa: A magyarországi és erdélyi szabadkőművesek… i. m. 155. o.

13 Constantin C. Giurescu: Istoria României în date. Bucureşti, 1971.

14 Encyclopedia Judaica, art. Roumania tome 14, p. 394–395. Nagyváradi Napló, 1927. december 6., 7. 1928. november 24.

15 MOL idézett állag – 76–77. lap.

16 MOL idézett állag – 78–79. lap.

17 Daniel Beresniak: i. m. 116–117. lap.

18 Daniel Beresniak: i. m. 117. o.

19 Nagyváradi Friss Újság, 1933. december 30.

20 M. O. L. idézett állag – 114. lap.

21 M. O. L. idézett állag – 94. lap.

22 M. O. L. idézett állag – 93. lap.

23 Dr. Jancsó Elemér: Az Unió szabadkőműves páholy ötven éve. 1886–1936. Cluj, 1937. 28–29. o.

24 M. O. L. idézett állag – 114. lap.

25 Universul (bukaresti napilap). 1937. február 27-i száma.

26 Daniel Beresniak: i. m. 120–121. o.

27 Friss Újság, 1937. március 3.

28 Napló (Nagyváradi Napló), 1937. március 25.

29 L. Nagy Zsuzsa: A magyarországi és erdélyi szabadkőművesek kapcsolatai… (i. m.) 157. o.

30 MOL – K. – 149. – 1941. – 8 – 5316.

31 Csatári Dániel: Forgószélben. Budapest, 1968. 255. o.

32 L. Nagy Zsuzsa: A magyarországi és erdélyi szabadkőművesek kapcsolatai… ( i. m.) 158. o.

33 Sumonyi Zoltán: i. m. 157. o.

34 A magyarországi Symbolikus Nagypáholy honlapja: http://www.szabadkomuves.hu./Index html

Kupán Árpád történész, érdemes tanár (Dobra, 1938). Kolozsváron szerzett történelemtanári diplomát 1958-ban, tanított Zetelakán, Kárásztelken, Mezőtelegden, volt levéltáros, vezetett diákszínjátszó kört, helytörténeti kutatásokat folytatott. Ismeretterjesztő közíró, Mezőtelegd társmonográfusa, Nagyváradon él.